Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-01-01 / 1. szám
használhatatlanul szennyesnek jelenti ki és megkérdezi, hol tartom a tiszta fehérneműmet... — Tiszta hálóing? — feleltem bágyadtan. — Olyan nincs! Csak egyetlen egyet vettem, mielőtt hajóra szálltam és ez kitart Hamburgig, ahol kiszállok. Ott majd veszek másikat. — Jézus Máriám! Nem szégyenli magát? — Miért, maga szerencsétlen? — A hálóing miatt. Talán harisnyája is csak egy van? — Hát mennyi legyen? Ha piszkos, a vízbe hajítom és veszek másikat. Mi legyen ezen szégyelnivaló? Azt hiszi én is bőröndökkel utazgatok, mint maga? Egyébként furcsának tartom, hogy ismeretlen létére ennyire érdeklődik a holmim iránt. Igazán nem érdekli ezen a hajón semmi egyéb az én zoknimnál? Messinában újabb kellemetlenségek történtek körülöttem. Sőt, hogy meg ne előzzem magam, már útközben is! Önagysága ugyanis tiltakozásom ellenére behatolt a kabinomba és úgy rendbetett abban mindent, hogy azontúl semmit nem találtam, mindenen keresztülbotlottam s lassankint már ruhátlanul jártam, mert mindent leszedett rólam azzal, hogy sürgősen mosásba kell adnia. Rettenetes volt! A végén már nem is mertem emberek előtt mutatkozni. Ujjal mutogattak rám és megmosolyogtak. Jezi minden lépésemet figyelte, eldugta pipáimat, kimanikürözte a körmeimet, seprőszerüen nőtt, rettegett szemöldökeimet rövidre nyírta, rászoktatott rozoga fogaim kefélésére, szalmiákszesszel órákig tartó munkával kiszedte öltönyömből a legkülönfélébb olaj és zsirfoltokat. Az éjszakai bárlátogatásokat végérvényesen betiltotta. Pedig az alvás sehogy sem ment, pontosan éjfélkor felébredtem és négy órakor pihentem le. így volt a szolgálatom öt éven át és most egyszerre arra kényszerítik a szervezetet: forgassa fel a rendszert, melyhez hozzászokott, hát mehet ez igy? Másnap tisztán, rendesen fésülve, frissen beretválkozva jelentem meg a fedélzetem. Akik ismertek, azzal bókoltak, megfiatalodtam, arcom, homlokom szigorú ráncai kisimultak, beszédem érdessége eltűnt, a szívesen használt kétértelműségek — amik gyengejellemü emberek sajátságos, szívesen ápolt beszédmodora — szelíd, rendes szavakká magasztosultak. No és aztán Messina a maga apró örömeivel... Jezi pénzt kért, elszáguldott velem az üzletekbe és végnélküli, szégyenteljes alkuvással egész sereg uj fehérneműt vásárolt. «— Maga most nem piszkos maorikat és ravasz kínaiakat szállító hajón szolgál — mondotta, — hanem hazamegy, emberek közé, kell tehát, hogy az otthoniak módján viselkedjen és öltözködjön! Úgy éreztem: ujjászülettem. Dal és vidámság töltötte meg a szivemet. És az utolsó napon, Nápoly előtt, visszatért mellém a legnagyobb hatalom, ami átalakítja az embert, gondolkozóvá tesz és a gondolkozás eredményeként szívesen kipereg az ember szeméből: a könny . .. Együtt ültünk a hajó egy eldugott részében. — Holnap elválunk — mondotta Jezi és szomorúan nézett rám. — Szép napokat éltünk és én csak asszonyi kötelességemnek tettem eleget, mikor kivakartam magát a déltengeri szennyből. Holnap elválunk ... én is hazamegyek, maga is, sohasem találkozunk többé, maga majd visszamegy délre és életébe uj nők lépnek, a régiek emléke elsodródik . . . kár . .. — Sohasem felejtem el magát — válaszoltam. -— Ezek a napok örökre hatással lesznek rám. Magában Anyám jelentkezett, egy szelíd, jó, halott asszony. Megvallom: nekem nincs senkim. Egyedül bolyongok a világban. Szülőim régen a föld alatt pihennek. Testvéreim nincsenek. A régi ház, a nagy diófával, régóta másé. így hát az én hazamenésem csak annyiból áll, hogy a magától tanult imákat elmondom a temetőben, aztán sarkonfordulok és elmegyek, ennyi az egész... de magát el nem felejtem többé . . . — Szegény fiú — rebegte Jezi könnyezve, — ez nagyon rossz lehet! De a sorsát mindenkinek béketüréssel kell viselnie! Egy rövid ima néha többet használ, mint százezer ember nyers ereje ... — Megtanultam ... magától, kicsi Jezi... És ekkor — soha nem tettem senkivel — lehajoltam és megcsókoltam parányi, finom ujjait. Szememből forró könnycsepp zuhant a leány kezefejére. Jezi óvatosan elővette apró diszzsebkendőjét, gondosan letörölte a csillogó cseppet kezéről. — Ha sohasem találkoznánk többé — mondotta, — ezt a selymet sohasem mosom ki többé. Az emlék, amit rajta hagyott, örökre arra figyelmeztet, vannak a világon derék, jóindulatú emberek, akiknek minden vétke, minden bűne csak azért növekedik, mert hiányzik az életükből valaki, a józan, szelíd nő, akinek rendeltetése nem egyéb, mint a durvaságra hajlamos férfi kiszolgálása. Ez a kendőbe rejtett könny mindig ébren tartja bennem a Nő kötelességét. — Köszönöm, hogy eltűrte gondoskodásomat. A nő öröme az, ha türelmet és jóindulatot kaphat annak részéről, akinek szolgál... Szeretném ezt az írást azzal befejezni, hogy a szokásos módon nem engedtem ki többé Jezit a kezeimből. Talán csinosabb befejezés volna, de hazudnék vele. A kislányt valóban nem láttam többé és sohasem találkozom vele immár. Életembe uj Jezik léptek, nem is egy. Idők múlásával minden elkopik, igy hát Jezi emléke is csak halványan borzongat néha, ha nagyon egyedül vagyok. Csak egyetlenegy valami nem kopott ki többé belőlem és megmarad Jezi emlékezeteképpen halálom órájáig: a Miatyánk, amit soha, soha többé nem tudnék, de nem is akarnék elfeledni. 37
