Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-01-01 / 1. szám
TAVASZ Az első napsugár szétszaggatta a sötétség sűrű fátyolét és magával hozta az év első életének csodálatos irját, a meleget. Valahogy úgy éreztem, megremeg a természet és elindul egy uj útra, melyen majd újból a szin és erő fakad. A hó, mint a bunkóval összezúzott tej üveg, lágyabb lett színeiben, majd a déli órákban, mint a kóros ember, fogyni kezdett. A Latorca patak jege is megszólalt. Méltatlankodva, hangosan káromkodott az őt érő napsugarakban. Minden ilyen káromkodása vesztére volt. Büntetése az lett, hogy repedezett. Ereje megfogyott és egy-két nap múlva elindult gyászos útjára; utoljára kellemetlenkedve a természet élniakarásának. Hidakat rombolt össze tonnányi jégdarabok ezreivel és őrjöngve, lármásan rohant biztos sírja felé. Ha csinált is kárt, ez már nem volt fájó, hiszen fakad az uj élet és gyönyörben fürödhet az emberi szem. A felolvadt hó alól a moha már duzzadni kezd, szint kap, s ha az ember rálép, szőnyeggé válik az Isten eme csodálatos templomában. A bokrok és fák bőrét pattanásig feszíti a duzzadó uj élet, majd meghasitva a kérget, megszületik az első rügyeeske. A földnek és a levegőnek szaga, ize lesz ismét. Apró kis pörsenések mutatják mindenfelé, hogy valami ott is elindult, amit megállítani nem lehet. Pár nap múlva kiüti fejét a hóvirág, bár ittott az árnyékos és mélyebb helyeken, apró foltokban még lehet havat is találni. Valahol már az ibolya is bújik. Óvatosan, lassan kukucskál ki az avarral takart tisztásszól eken. Napos oldalon már nem éri csalódás. A hajnalok zajosakká válnak. Az állat és madárvilág zengi Istent dicsőítő reggeli himnuszát. Ők is készülnek valamire. Valami fölségesre, de előrelátóbban, mint a növényzet. Még nem érkezett el az ideje annak, hogy uj életeket biztonságban fölneveljenek. Sürgős készülődés van mindenütt; jobb fészket kell építeni, kényelmesebb vackot kell keresni, ahonnan az uj nemzedéknek el kell majd indulnia egy életre. Minden úgy megy, mint a legtökéletesebb óra járása; egy isteni akarat sugallatára, mely életet ad, ápol és elvesz. ❖ Az egyik hegy gerincén, sziklacsoport tetején van egy sasfészek, amelyet már régen figyelek. A lakói télen mindig szomorúan, busán ültek benne, vagy komor, zsákmányra vágyó szemekkel keringtek, ennivaló után lesve, hogy az éhenhalástól megmeneküljenek. Most azonban élénkebb mozgást lehet látni náluk. Élelmet is könnyebb szerezni. Mozgásuk erőteljesebb, játékosabb. Az élelemsz,érzés már nem fárasztó harc, inkább hasznos sport. Most már válogatni is lehet a zsákmányban. Egy napon valami szokatlan változást vettem észre náluk. Csak az egyik szállt ki a fészekből, a másik egy eljövendő életet melengetett féltő gonddal. Időnként állott csak fel és büszkén nézett le a tojásokra. Bizonyára büszkeség töltötte el, hiszen ki nem lenne az, ha életének folytatását biztosítva látja kicsinyeiben. Néhány hétig másfelé voltam elfoglalva és már-már el is felejtkeztem róluk. Egy ragyogónak Ígérkező nap kora reggelén, mikor a felkelő nap aranytálcán éppen felszolgálta fénylő sugarait a természet terített asztalára, újból arra jártam. Az uj élet gyámoltalan hangjai jutottak fülembe. Két kicsiny fióka, csőrét óriásira nyitva, követelte magának az első táplálékot. Még majdnem kopasz fejecskéjüket erőtlen, hosszú nyakon nyújtogatták anyjuk felé, aki éppen akkor érkezett meg a finom reggelivel. Ez az etetési folyamat mindaddig ismétlődött, mig mindkettő eleget nem kapott. Most, hogy megszaporodott a család a fészekben, jó lesz vigyázni minden apróbb és nagyobb vadnak és szárnyasnak, mert a sas szeme igen éles és meglát mindent. Kiválasztott áldozatára a levegőben körözve les, hogy a kellő pillanatban zuhanó repüléssel, erélyesen lecsapj án rá. Mindez villámgyorsan történik. Zsákmányát hatalmas, vaskampókra emlékeztető, acélos erejű karmaival ragadja meg. Ha netán valamelyik szerencsétlen nem nyugodna bele a megváltozhatatlan helyzetébe, úgy nagy, erős és görbe csőrével kábítja el és úgy cipeli magával. Ez azonban ritkán fordul elő, mert áldozatait a gyors erővel végrehajtott támadás rendszerint annyira megbénítja, hogy még mozdulni sem bírnak. 30
