Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-01-01 / 1. szám
Sokáig tart igy a kettős vadászat: a kicsinyeinek és magának. Mikor már több hetes gyakorlat után a fiókák kirepülnek, akkor következik az első vadászat. Először csak a levegőben körözve nézik ők is az eseményeket, majd bátorságra kapva maguk is vadászatra indulnak, s ezzel befejeződött a nevelésük. Egy, esetleg két hétig még a közös fészekben élnek és azután elindulnak egy önálló jövő felé. Addigra már meg is érkezik a nyár, amikor az élet a legszebb, legvidámabb. A természet ölén Isten tökéletességének csodás színei ragyognak. NYÁR Villámok cikáznak! A fojtóan meleg és párás levegő ráül az ember mellére. Sötét felhők gomolyognak az égen mint az olyan vándorok, akiknek nincs nyugovásuk. Útjuk fáradságos és nehéz lehet, mert simák: sürü esőkönnyeket hullatva a természet színesre szőtt szőnyegére. A mennydörgés hosszú percekig is rémit, mert a hegyoldalak vissza-visszaverik a hangot. A félelem sötét árnyai lopva settenkednek mindenfelé. A vihar hangjain kívül néma minden. Megszűnik a rókák pajkos ugatása, a sasok és vércsék vijjogása. az éneklő madarak istendicsőitése. Megbújnak a vihar elől. Csak a fák és bokrok hangosabbak, mint máskor. Az esőt hozó szél dühösen rázza lombjaikat. Magam is behúzódom fatermelő munkásaim kunyhójába. Úgy látszik, az ő kedvüket is megtépázta a vihar, mert sötét-komoran, egykedvű megnyugvással várják az idő jobbrafordulását, mikoris újból nekiláthatnak abbahagyott munkájuknak. Mind szálas, tagbaszakadt ember, ők nemcsak félni, hanem tisztelni is tudják a természet eme korbácsát. Ilyen korbács hajtja őket is egy életen át a nehéz testi munkára, hogy legalább a legszükségesebbet meg tudják adni családjaiknak. Szó alig fakad köztük. Magam is gondolataimba mélyedve várom az eső végét. A kunyhó egy erecske partján épült, mely most patakká növekedve zajos zuhogással ömlik lefelé a hegyoldalon. Színe nem a szokott kristálytiszta. Nem látni most benne az ezüstös pikkelyü pisztrángok villámgyors játékát. Kövek alatt meghúzódva ijedten várják, hogy a nehéz sárgás-barna szinü viz újból megtisztuljon. Töprengéseimből magamra ébredve kilesek a kunyhó ajtaján. Az eső már elállt. A felhők elnyütten foszladoznak. A nap sugarainak ragyogó fénykévéi áttörik a nehéz, párás levegőt és újból reménnyel töltenek meg mindent. Lenézve a hegyoldalból még lehet látni az elvonuló esőt, de a Vereckei szoros fölött már fölragyog pompás színeiben a reméntnyujtó és szivet melegítő szivárvány. Elbúcsúzom a munkásoktól, további eredményes jó munkát kívánva nekik és kilépek a kunyhóból. Elindulok hazafelé. A szél is elült. A fák lombkoronáiról még nagy cseppekben hullik az eső. Kissé kellemetlen, mert könnyen öltöztem, nem készültem fel ilyen időre. Hosszú még az ut hazáig. Még egy hegy gerincén kell átjutnom, egy bükk erdőn kell keresztülmennem. A bükk világosszürke kérge most sötétebb a nedvességtől. A fák lombja között lesurranó napfény foltossá teszi az avart. A fák megnyúlt árnyéka kisér mindenütt az utamon. Felérve a hegygerincre, festő ecsetjére kívánkozó szinpompás táj szökött a szemembe. Szavakkal ezt leimi nem is lehet élethűen. A bükkös erdőrész mellett egy sötétebb zöldbe játszó fenyőerdő terült el, majd egy harmadéves vágásterület, facsonkjaival, betört bokraival húzódott le a völgybe. A völgyben folyó patak vize tisztulni kezdett. Két oldalán virágokkal teli rét terült el. A túloldalon az erdőből kivezető ut párhuzamosan kanyargott a patakkal. Sáros útja még gőzölgött és felette a hegyoldal sürü tej szinü ködfelhőbe burkolva pipázott. Elindultam lefelé az utón. Az ut mellett málnabokrok húzódtak végig a vágásterületen. Ki ne látott volna még ilyet? Sokszor embermagasságnyira is megnőnek, vagy ha valamibe kapaszkodni tudnak, még ennél is magasabbra törnek. A sürü bokrok mint ügyes és gyönyörű pincérleányok kinálgatták érett gyümölcsüket. Itt-ott megálltam csipegetni. Ahogy ott lakmározom, örömmel állapítom meg, hogy társam is van, mert valaki a túlsó ol-31
