Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-01-01 / 1. szám
szoktunk nevezni, de kegyetlennek és borzalmasnak is mondhatnánk. A jég közepén félszegen, magatehetetlenül és segítségkérőn egy fiatal őzbak állott. Hegyes, csülkös patáival lassú és óvatos léptekkel igyekezett a síkos jégen a túlsó partra jutni. A végzet avatkozott bele igyekezetébe és az elvette utolsó bátorságát és erejét is. Mintegy harminc méterre mögötte, — újból a borzalmas halált ugatva, — egy jól megtermett fiatal farkas, behúzott farokkal, füleit hátracsapva, begörbült lábakkal, vicsorgó fogakkal, nyelvével pofáját nyaldosva, igyekezett megközelíteni ártatlan zsákmányát. Nem volt éhes. Telt izmai és fényes szőre öntelten hencegte jóllakottságát. A vadásszenvedély ősi ösztöne fogta el. Az ölés puszta öröméért akarta csak a gyengébb életét kioltani. Ritkaság ez a természet igazságos erkölcsi rendjében. A természet csak a létfenntartás érdekében szokott kegyetlen is lenni. Vannak azonban kivételek, melyek láttán újból és újból megdöbbenünk, kétségbevonva annak egyébként csodálnivaló morálját. A vadászat mindig igy kezdődik: lassú, óvatos megközelítéssel. De hiszen minek is sietne? Elég gyakorlott ahhoz, hogy megállapítsa: nincs menekvés előle. Ha lassan, óvatosan is folytatja útját, kényelmében is utoléri. Ha azonban az őz menekülni igyekeznék hegyes csülkeivel, úgyis megcsúszik, elesik a sima jégen és segítség hiányában legtöbbször úgyis elpusztul. Ám az illendőség kedvéért az utolsó néhány métert mégis futva teszi meg és egy gyönyörű ugrással az őz hátán terem, — mint a legügyesebb mülovas, — és borzalmas metszőfogait belevágja az áldozat nyakába, ahol a főütőeret sejti. Rendszerint sugárban szökik ki a forró vér, amit mohón fel is iszik, mint az alkoholista a nagyon forrón áhított bort, s utána a még ki nem hült testből jól belakmározik. Ennek a bestiának azonban nem volt szüksége erre a lakomára és ez visszaadta megdermedt erőmet. Kezdtem érezni agyamban azt a kényszerű kötelességet, amely minden vadászban megvan, hogy ne csak öljön, hanem a gyengébben segítsen is. A farkas meggörbült háttal már éppen ugrott, amikor a puskát lekapva vállamról, lőttem. Sajnos azonban egy egész kevéssel elkéstem. Fogait már belemártotta az áldozatába, amikor a golyóm a bal fülénél a koponyáján keresztülszaladt. Izmaiban elemyedve megtört vad ereje és erőtlenül, zajos puffanással a jégre esett, hogy örök álmát aludja. A fiatal őzbak tehetetlenül vergődött a jégen. Erőtlen teste a téli rossz táplálkozástól fáradtan pihegett. Sebéből a vér csak lassan szivárgott, de a vég elkerülhetetlennek látszott. Hátha még nem késő? Lassan, nyugodt léptekkel közeledtem hozzá, nehogy még jobban megijesszem az amúgy is megrémült jószágot. Zsebkendőmbe hóból jéggé gyúrt kis labdacsot tekertem, rászorítottam a sebre és ködmönömet felrántva, letéptem az ingemből egy darabot, hogy a sebet elköthessem. Vigyázva kellett eljárnom, nehogy egy szoros kötés megfojtsa; viszont elég keményen kellett mégis megszorítanom, hogy a vérzést meggátoljam. Hálásan tűrte az egész műveletet. Semmi félelmet nem mutatott. Bizonyára érezte, hogy ez ■az egyedüli remény életben maradásához. Megadással tűrte sorsát, mikor a nyakamba vettem. Végtelennek tűnő negyedórányi járás után értünk be az irodám udvarára. Az épület mellett fekvő istállóba szalmára fektettem és elsiettem komolyabb segítségért. Felkerestem hivatalunkban az egyik erdőgondnokot, aki a hosszú évek során nagy jártasságot szerzett ilyen esetekben. Kértem, nézze meg, mit lehetne tenni. Ha kell, állatorvost is hivatok, a leggyorsabb lovakat fogatva a szánba, hogy ne késsen. A gondnok gyengéden leszedte a vértől átitatódott kötést, mire a vérzés újból elindult. Megvizsgálta a sebet és látta, hogy az iszonyú harapástól a nyakcsigolya is megsérült. Bármennyire is szeretett volna segíteni, nem tudott. Csak egy rövid időt jósolt neki és hogy a további, szükségtelen kínlódástól megmentsük, azt ajánlotta, hogy lőj j ük le. Akkor láttam először, hogy egy állat is tudatában lehet végzetének. Én legalább is igy hiszem, mert ijedt szemeiből könnyeket láttam fakadni. S ezek az elmúlás könnyei voltak. Óvatosan fölemeltük ketten s kivittük az udvarra. Az erdőgondnok elkérte a puskámat és elvégezte a többit. Az utolsó pillanatában is hálás könnyekkel fizetett, hogy kilátástalan fájdalmaitól és nagy szenvedéseitől megszabadították. 29
