Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-01-01 / 1. szám

melyet “magfának” hagytak meg. A vágás terüle­ten keresztül egy vizerecske folydogált lassan a magaásta mély medrében. Erre a részre jártak le a vaddisznók, sokszor csoportosan is. A korareggeli naptól sárgára fes­tett gazos fü majdnem térdig ért. Félig elkorhadt farönkök hevertek szanaszét és lábunk minduntalan gyökércsonkokba botlott. A viz innenső partján leültünk kissé megpi­henni. Halk, majd erősbödő csörtetésre lettem fi­gyelmes. Intettem barátomnak, hogy készüljön fel óvatosan, mert alighanem itt lesz a nagy pillanat. Óvtam attól, hogy meggondolatlanul használja fegyverét. Várja be, mig közel lőtávolon belül lesz a disznó, és csak akkor lőjön rá. Mindez azonban nem igy történt. Egy hatal­mas vadkan került puskánk elé. A szél felőle fújt, úgy hogy nem érezte meg a szagot. Mi már akkor a patakocska partján álló két tölgy mögött álltunk és vártuk a kedvező pillanatot. A kan nagy állat volt. Hatalmas agyarai mint görbe tőrök állottak ki a szájából. Ritkán látni ek­kora agyarakat. Hátán az égnek meredő sortéi igen harcias külsőt adtak neki. Nagyokat fújva köze­ledett a vízpartra. Messziről jöhetett és bizonyára igen szomjas is volt, mert megfelejtkezett az óva­tosságról. Barátom — aki nem volt tapasztalt vadász — ráemelte a fegyverét és lőtt. A lövés után előugrott a fa mögül, mert biztosra vette a találatot. A sörétes lövedéke azonban nem érte ha­lálosan a vadkant és az kitörő dühvei, nagyokat röfögve támadásra indult. Elérte a patak innenső partját és teljes erejével ugrásra lendült. Halálos félelem fogott el és puskámat lekap­va, szinte a pillanat töredéke alatt lőttem. Golyóm akkor találta szivén, mikor éppen ugrásra rúgta lábait. Ereje és az ugrás pályája megtört és bele­vágódott a viz felénk eső partjának meredekébe. Óvatosan közelítettem meg. Már nem volt ben­ne élet. Azonban mindkét agyara kitört, amikor rázuhant a kemény, száraz partra. Hazafelé indultunk. Barátom igen hálás volt, hogy megmenekült a nem várt támadástól. A fa­luba érve, kiküldtünk egy szekeret, hogy felvegye az elejtett kant. Kora délután érkeztünk haza. Az ősz gyönyö­rű színekben búcsúzott a természettől. Mikor estére fordult az idő, már egész hűvös volt. Érezni lehetett, hogy nemsokára beköszönt a tél. Másnap reggel a fák levelei hullani kezdtek. A szél legkisebb rezdülésére is ezernyi apró csónak­ként úszkáltak a levegőben. Már lassanként várni lehetett a hajnali dereket. Az első dértől már nincs messze az első hó. Addigra már kopaszak a fák, megszűnik az élet nagy, színes mozgása. Téli álom­ba merül a természet, hogy a jövő évre újra éb­redhessen. TÉL Egy hideg télutói reggel, mikor az éj kemény­re fagyott sötétjét áttörte a napsugár, hozva az első világosságot, vadászpuskával a hátamon elin­dultam ellenőrizni a fatermelést a Latorca patak­tól befelé, a hegyoldalra vezető cserkészuton. A napsugár aranykévékben lopta be magát a téli álmukat alvó magas lombfák közé; olyan mél­tóságteljes hidegséggel, hogy összeborzadtam tőle. A hőmérő fagypont alatt húsz fokot mutatott, s a nyáron oly puha mohás talaj, még a védő hó­takaró alatt is üveg keménységűre fagyott és csi­korogva lázadozott a lépteim alatt. Talán azért acsargott olyan dühösen, mert érezte, hogy nem megy már sokáig igy és rövidesen eljön az idő, amikor mennie kell, hogy a zöldfátyolba burkolt játékos életnek helyet adjon. Reménykedő tavaszi gondolataimban megza­vart egy, — a hajnalba belehasitó, — éles ugatás. Most még jobban éreztem a hideg, halálthozó fa­gyot, halinaposztó vadászködmönömben is. Óvatosan elindultam az ugatás irányába, min­den lépésemre vigyázva, nehogy zajt üssek a ke­ményre fagyott hó felületén. Letérve a cserkész­­utról a Latorca patak partjára tértem vissza. A völgy itt kissé kiszélesedik, a viz folyása lelassul, hogy előbb megpihenve, majd ismét szükebb me­derbe érve, tajtékos pajkossággal rohanjon az erő­sen lejtős, sziklás és kövekkel megrakott ágyában. Most azonban a patak élettelen volt. Befagy­va, tükörsimán feküdt két partja között. Mozdu­latlan méltóságában nem is gondolná senki, meny­nyi életet rejt magában, amely majd a jég halál­­bamozdulásával: a jégzajlással újból elkezdi játé­kos futását. Megdöbbenve, bénán megálltam . . . Egy tra­gédiát tárt elém a természet, melyet gyönyörűnek 28

Next

/
Thumbnails
Contents