Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-01-01 / 1. szám
— Délután három órakor elmegyünk egy helyre, Egy orvos családhoz. Azon kivül, hogy a reggelit elkészíti az orvosoknak, más munkája nem lesz. Gyerek nincs és csak azért szeretnének valakit, hogy a ház ne legyen egész nap üres. Ha telefonálnak, válaszolnia kell. Annyit maga már tud beszélni. Délután négytől szabad. Igaz, a fizetése se sok, heti tizenöt dollár. Jolánkának elállt a lélegzete. Heti tizenöt dollár! Oh, ha ezt Gyuszi hallhatná! Mihelyt markában lesz az első bére, rögtön felad egy csomagot, s a karóra árát is kifizeti, amit karácsonyra küldött Gyuszinak. Aztán majd pénzt is küld. Biztosan azért hallgat, mert nincs bélyegre való pénze. Hogy is lehetett ilyen érzéktelen! A nagy jólétben milyen hamar elfelejtette a lágerélet nyomorúságát. Mig Mary-néninél türelmesen várta a választ, szeme Jolánka arcán pihent. Figyelte az arcvonalak enyhülését, a homlok lassú kisimulását, s a szemek megfényesülését, s aztán hogy nem kapott választ, vizet kezdett csorgatni a kék virágos kávésbögrékre. Az orvosék beváltak. Majdnem minden úgy volt, miképen Mary-néni mondotta. Éppen csak annyiban tévedett, hogy volt egy fiuk a Cornell Egyetemen. Jolánkának valóban kevés tennivalója akadt. A reggeli elkészítése után bevetette az ágyakat, leporolt; ha a mosónő jött, beengedte, a takarító asszonyt meg még csak nem is látta, mert azon a napon ő szabadnapos volt, s rendszerint az orvosékkal együtt hagyta el a házat. Eleinte ténfergéssel és ábrándozással telt el az ideje. Mikor már halálosan unta mind a kettőt, nekilátott az angolnak. Tanult szorgalmasan. Ha nehézsége támadt, Bella mindig kisegítette. Marynéni pedig, — mint egy öreg kotlós — addig, addig károlt, mig Jolánka be nem iratkozott az egyetemre. — Amit eddig tanult ne vesszen kárba, — mondotta Mary-néni és igaza volt. Gyuszinak elküldött még egy csomagot, de egy sor választ sem kapott rá. Ha kérdezősködött felőle, — mert most már beszélni is tudott róla — ügyes kitérés volt a válasz. Egyetlen lágerbeli ismerős sem akadt, aki Hornyák Gyuszi titokzatos hallgatására fényt derített volna. Végül is Marynéninél próbált szerencsét. — Hát miért nem szólt már hamarabb, kedves? Az unokatestvérem fia egy lágerben volt magával. Majd kikérdezgetem. — De nehogy megmondja, hogy én . . . — Bízza rám, kedves. Másnap délelőtt már jött a telefonhívás. Hornyák Gyuszinak eszébe sincs Amerika, de Jolánka se! Van egy osztrák nője. Parasztlány, jólmenő vendéglővel. Benősül, — úgy tudják a lágerbeliek. Jolánka torkából nem jött ki hang. Csak szipogott, szívta az orrát, törülgette a szemeit . . . Mikor Mary-néni végre leszakadt a telefondrót túlsó oldaláról, előszedte Gyuszi leveleit. “. . . Küldjél egy kis pénzmagot Gyuszikának!” — fejeződtek be Gyuszi szerelmes levelei. Különös, hogy ez idáig fel sem tűnt Jolánkának. A versei viszont gyönyörűek. A “Veronika Kendője”, a “Hangod Zenél”, és az “őszi szél, a vad szirén”. Ilyen gyönyörű hasonlata is csak vérbeli költőnek lehet! De ilyen könnyen feledő szive is. Sóhajtott. Tás' óba gyűrte a leveleket, s rendbeszedte magát egy kicsit. Megmosdott, eltüntette a könnyeket; pudert, rúzst rakott magára és elment hazulról. * Jolánka maga is csodálkozott, amikor a River Side-i könyvtárban találta magát, pedig eszében sem volt idejönni; magyar betűk után meg éppenséggel nem kívánkozott. A “Magyar Költők Kincsesházá”-ra sem volt kiváncsi, mégis azt lapozgatta most szórakozottan, oda sem figyelve a versek soraira. Ezt az egyet itt meg visszafelé is el tudná mondani, annyira tudja: “Hangod zenél a szél szavában A hársak közt a vén hegyen, A fülemüle-csattogásban A zugligeti réteken. S mikor eláll a dal s a szél, A csend is terólad beszél.” Jolánka szemei akkorára nyíltak, mint a margaréták. A lap aljára futott a tekintete, ahonnan egy idegen férfinév nézett vele farkas-szemet: Havas István. Izgatottan lapozott hátra, a jegyzetekhez. Semmi kétség. A vers Írója Havas István; született 1873-ban. Lábai remegni kezdtek alatta, s a könyvvel a kezében leereszkedett egy olvasó asztal mellé. Maga elé öntötte a leveleket, s remegő kézzel kutatott az után a levél után, amelyikben Gyuszi verseinek lennie kellett. Mire megtalálta, alábbhagyott az idegessége, s csaknem nyugodtan tudta olvasni a sorokat: “Hangod zenél a szél szavában, A fenyők közt, a vén hegyen, A fülemüle-csattogásban Az atterseei réteken . . .” stb., stb. 16
