Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-04-01 / 4. szám

Ténykedő pálinka főzdéből szállt az udvar irányába, de pálinkát nem főztek benne Jones óta. Volt aki azt mondta, hogy árpát főznek, az ilyen illatos. Az állatok mélyet szippantgattak a levegőbe s arra gondoltak, hogy talán nekik is jut belőle vacsorára. De bizony egy falat árpa-moslékot se láttak, ehelyett a következő vasárnapon bejelentették, hogy az árpát félreteszik a disznók részére. A gyümölcsös mögötti részt be is vetették árpával. Valahogyan azonban kiszivárgott a hir, hogy naponta minden disznó egy pint sört kap, Napóleon pedig fél gallont, amit mély Korona Derby porcellán tányérban szolgálnak fel neki.

Ám amit valóban nehéz volt elviselni, — az élet programszerüsége, mely napról-napra nőtt. Egyre több lett az induló, a szavalat, a felvonulás s Napóleon parancsára hetente egyszer Spontán tüntetést kellett rendezniük és ilyenkor az Állatfarm küzdelme és győzedelme volt a főtéma. A kijelölt időpontban az állatoknak ott kellet hagyniok munkájukat és katonás rendben körbe menetelték az egész farmot, elől a disznók, majd a lovak, tehenek, birkák s legutól a szárnyasok. A menet két oldalán kutyák feszítettek s legeslegelői Napóleon fekete kakasa büszkélkedett. Botoló és Lóhere rendszerint a csülkös-szarvas zöld zászlót vitték, melyre azt is ráírták, hogy “Sokáig Éljen Napóleon Elvtárs!” A felvonulás után elszavalták a Napóleont dicsőítő verset, majd Visító számolt be az élelmiszer adagok növekedéséről, s végül leadtak egy diszlövést. A Spontán Tüntetések leglelkesebb hívei természetesen a birkák voltak, s ha bárki szót emelt is ellene (néha ilyen is előfordult, ha se disznó, se kutya nem volt a közelben) mondván, hogy csak az időt lopják ezzel az örökös demonstrálással. Ilyenkor a birkák azonnal bégetni kezdték a “Négy lábúak jók, két lábúak rosszak”-at, a békétlenkedőbe beléfullasztva a szót. Az állatok többsége azonban kedvelte ezeket a felvonulásokat. Kissé megnyugtatta őket annak az állandó ismételgetése, hogy valójában a saját uraik, és hogy csak saját magukra dolgoznak. S mi több, az indulók, a felvonulások, Visító számoszlopai, az ágyú szó, a kakas kukorékolása s a zászló lobogása egy nagyon lényeges dolgot egy kis időre valóban elfeledtetett velük: azt, hogy korog a gyomruk!

Áprilisban Köztársaságnak kiáltották ki az Állatfarmot és elnököt kellett választaniok. Elnökjelölt csak egyetlen egy volt: Napóleon s egyhangúlag rá is szavaztak. Ugyanezen a napon az állatok tudomására hozták, hogy újabb titkos iratokra bukkantak, mely végkép tisztázza Gömböc és Jones egymásközti viszonyát. Ebből az iratból az is kitűnt immár, hogy Gömböc nemcsak hogy el akarta velük veszittetni a Marha-félszeri Csatát, hanem hogy mindenki szemeláttára Jones oldalán harcolt. Ténylegesen nem Jones, hanem Gömböc volt az ellenfél haderejének parancsnoka s a csatába rohanva ezeket a szavakat kiáltotta “Éljen az Emberiség!” És az á seb Gömböc hátán, amire még egynéhány állat emlékszik, nem volt más, mint Napóleon elvtárs fogainak a helye.

Nyár közepe felé Mózes, a varjú váratlanul megjelent a farmon, hosszabb távoliét után. Mózes egy szikrányit se változott. Dolgozni most se szeretett, csak beszélni, de azt akár órákig is, A Cukorsüveg Hegyről. Rendszerint egy kakas-ülőre telepedett, fekete szárnyait csapdosva és ha akadt hallgatója, már kezdte is, hogy “Amott fent, elvtársak, és hosszú csőrével az ég felé mutatott, — “amott fent, amögött a fekete felhő fölött emelkedik a Cukorsüveg Hegy; látjátok elvtársak, ott van az a boldog ország, ahol mi, szegény állatok pihenést találunk életünk hosszú munkája után.” Még arra is megesküdött, hogy egyszer járt is abban az országban, amikor a szokottnál valamivel magasabbra talált repülni és saját szemeivel látta a lóherés örökzöld mezőit, a lenmagos tortákat s a szépen növekedő süveg-cukrokat. Bizony amilyen fáradtságos és nélkülözésekkel teli életet élnek most, a Cukorsüveg Hegy Országa nem lehetne-e gyönyörű valóság? A különös csak az volt, hogy a disznók akármilyen hazugságnak is tartották a Cukor-süveg Hegy meséjét, Mózest még se kergették el, sőt elnézve dologtalanságát, még egy kiskorsó sört is kapott naponta.

Hogy Boxoló körme meggyógyult, még jobban nekifeküdt a munkának. De a többiek is úgy dolgoztak, akár a rabszolgák. A farm napi munkáján és a szélmalom felépítésén túl még az iskola épület felhúzása is rájuk várt, amit márciusban el is kezdtek. Bizony szörnyű hosszuaknak tűntek a munka-órák a szűkös táplálkozás mellett, de Boxoló sohse csüggedt. Megnyilatkozásaiban és munkavégzésében nyoma se látszott annak, hogy régi ereje gyöngülne. Csak a kinézésében ment végbe egy kis változás: a szőre fénytelenebb lett, a csípeje kissé beesett. A többiek azt mondták, hogy “majd összeszedi magát, ha megjön a tavasz”. A tavasz meg is jött, de Boxoló csak nem akart hizni. Néha, amikor egy-egy nehezebb követ vonszolt fel a kőbánya kijáratához, úgy látszott, hogy nem az izmai, hanem csak a nagy akarata vitte előbbre. Ilyenkor, mintha azt formálta volna szájával, hogy “aztán még keményebben dolgozom”, de hang nem jött ki a torkán. Lóhere és Benjámin még egyszer figyelmeztették őt, hogy vigyázzon jobban magára, de rájuk se hederitett. Közeledett tizenkettedik születése napja, de addig a nyugalombavonulásról tudni sem akart, amig a szélmalomhoz szükséges kövek együtt nem lesznek.

Egy késő nyári este riadt hir futott végig a farmon:

37