Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-04-01 / 4. szám

laki egy léghajót használna fel arra a célra, hogy a könyvszekrény felső polcáról letörülje a port. A zseni végtelenül finom gondolkodásmódját jellemzi az is, hogy nem teszi azt, amit legszívesebben tenne, nem bizza a lányra a kalácsválasztást, hanem felsőbbséges udvariasságtól hajtva, amit közönséges embertársai iránt érez, ő is, a zseni, odaáll turkálni a kenyere skosárban, megfogdossa egyenként a kalácsokat, keresi a frisset és puhát, mintha ez nem lenne teljesen mindegy neki. Kiválaszt egy tejeskalácsot, visszahívja a lányt és a tejeskalácsot átcseréli mákosfonatosra. Egészen úgy tesz, mintha ez fontos lenne neki, hogy a többiek, akiknek ez fontos, ne szégyeljék magukat miatta, akinek ez nem fontos.

Frissen jön, láthatóan a munkából. Tenyerével végigdörzsöli homlokát és szemeit; friss, mert elnyühetetlen s mégis, emberfölötti erőlködés és viaskodás fáradtsága látszik rajta. Nem csekélység, reggeltől, mióta szemeit kinyitotta, zseniálisnak lenni délután négyig. Most pihen vagy csak úgy tesz? Rettenetes munkát végezhetett reggel óta, amíg az emberiség gondtalanul és bámészan piszmogott, tunyán hegyeket fúrt, lustán hidakat épitett és együgyüen vasutat vezetett, meg házfalakat emelt, addig a zseni gondolkodott helyette, irtózatos erőfeszítéssel. Most mohón issza a kávét és tunkolja bele a mákosfonatost s látszik, hogy oda sem figyel, valami egészen másra gondol és máshol jár az a zseniális esze.

Egy kicsit csámcsog is evés közben, ez azért van, mert nem ér rá odafigyelni az evésre, hol jár az ő esze! Asztala az ablak mellett áll, ami kellemetlen számára, mert beláthatnak az emberek az utcáról, láthatják őt és bámulhatják, de mégsem ül valahová hátra, ahol egyedül lehetne és senki sem látná, mert ez udvariatlanság lenne azokkal szemben, akik látni akarják s azt hihetnék, hogy gőgös, amiért zseni és nem mutatja magát Vagy azt hihetnék, hogy zseninek tartja magát. Tehát inkább kiül az ablakba, mint egy közönséges ember, akinek mindegy az is, ha látják, mert ő nem tudja, mi van rajta látnivaló. Fogalma sincsen róla.

Hangosan beszél a pincérrel, mert ha csendesen beszélne, azt hihetnék, hogy adja a szerényt, akinek fogalma sincsen arról, hogy ő milyen nagy ember; s ez képmutatás lenne részéről. Ezért inkább olyan hangosan beszél, hogy az egész kávéház kénytelen odafigyelni. Ezt szerénységből teszi s különben oda se figyel arra, hogy hangosan beszél-e vagy csendesen. Nem ér ő rá, hogy ilyesmire gondoljon.

Mereven néz maga elé a levegőbe. Valamit lát, valamire gondol. Most egészen olyan, mint egy közönséges ember, a csalódásig, a megszólamlásig. Még ha megszólal, akkor is olyan, mint egy közönséges ember,

Móricz Zsigmond:

A szegény ember is holtáig él

Nem féltem én semmi munkától. Mondja eccer egy nyári vasárnap délben, templom után, Mojzes József bátyám:

— Gyere csak, te legény — mán tréfából legénynek hívtak abban az időben, ped'g még csak tizenöt esztendős voltam, — itt van egy juhász, megvette a birkáimat. Százkilencven darab, el akarja hajtani Beregszászba, de segítség kellene neki, jól megfizet, ha elkíséred.

— Elmegyek én, ha megfizet.

Megyek a juhászhoz, nagy, csavart bajuszu ember volt, olyan alföldiesen beszélt.

— Legyüssz-e velem Beregszászbo?

— Mit fizet?

— Nyócvan garajcárt.

— Mán azért nem megyek.

— Há mit kérsz?

— Egy forint húszat.

Nem volt mit tenni neki, mert nem volt más, hát megígérte Úgy volt az egyesség, hogy a beregszászi piacon megáll a juhval, akkor engem kifizet.

Én mentem szívesen. Hát édesanyámnak mondom, hogy hamar adja a tarisznyámat, megyek juhot hajtani Beregszászba. Ö meg betarisznyázott. De mit, egy kis má'Iékenyeret tett bele. Nem úgy vót az akkor. Szalonnát? Egy szegény családnak jó, ha egy hétre jutott egy félkila szalonna, nem vót más, csak egy kis málékenyér.

Mán én szaladtam is. Megindultunk a juhval.

— Itt vagy, kiskomám? — mondja a juhász.

— Itt vagyok, bácsi, gyerünk.

Elindultunk. Azt mondja a juhász:

— Megájj csak egy pettyet — azt mondja, — van-e itt egyjó kocsma?

— Itt van, szembeformán •— mondom.

Bement a kocsmába, osztán vót egy l teres üvegje, diyan lapos üveget se láttam addig, szükszáju üveg vót Megtőtötte pájinkával félig.

— No, igyál.

mert folyton leplezi azt, ami idegesíti őt és áhítatos feszélyezettséggel tölti el a többieket: hogy zseni. Megkínzottan néz maga elé, ilyenkor eszébe jutott a nagy teher, amelyet állandóan visel. Most is eszébe juthatott valami, a gondolkodástól szinte fájdalmat mutat arca, s erőszakos mozdulattal feláll és kimegy...

34