Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-04-01 / 4. szám
Márai Sándor: ZSENI, DÉLUTÁN NÉGYKOR A zseni délután négykor lép be a kávéházba, ahol asztalán kis zászlócska leng, ezzel a felírással: “Foglalt!” így, mint asztalán a zászló, leng a zseni körül is a halhatatlanság garanciája, egy “Foglalt!’’-jelzés, mely a zseni helyét jelöli az örökkévalóságban. A zseni asztalát nem kell külön őrizni, önmagát őrzi és jelöli az, különzi el mindentől, ami más, amit nem a zseni használ s ami nem zseniális. Szinte nevetségesen egyszerű az asztal. Nincs rajta semmi különös s mégis, tudja Isten... Ha majd a múzeumban áll, egy külön szobában, ahol a zseni bölcsője és éjjeliedénye mellett ez az asztal is helyet kap, sokan mondják majd: ez volt az asztala, ezen az egyszerű asztalon itta minden délután kávéját. De lehet az is, hogy az asztal nem kerül múzeumba, hanem itt marad továbbra is a kávéházban, ahogy Napóleon asztala ott maradt Párizsban a Café Regenceben, ahol hadnagy idejében, mikor még nem csinált minden délután háromtól hatig világtörténelmet, sakkot játszott. Napóleon asztala egy kis, márványlapos kávéházi asztal a 19. század elejéről, egyszóval pontosan olyan ízléstelen, mint egy márványasztal a 20. század elejéről, mert vannak szakmák, melyek stílusa nem fejlődik. A kávés kiállította a büfé tette, mert rosszul érezte magát. Pár pillanat múlva azonban már halott volt, de akkor is a kezében szorongatta a csallóközi terveit. A család kívánságára Bécsben temették el. Már leszögezték a koporsót, amikor megjelent Ferenc császár két rendőrspiclije, hogy meggyőződjenek a “varászló” haláláról. Kinyitották a koporsót és abban a varázsló helyett csak egy tiszta ember arcát láthatták, egy igaz magyar hazafiét, aki csak 70 évet élt, de még élhetett volna tovább is, ha Ferenc császár meg nem öli... Kempelen Farkas ma is Bécsben nyugszik, sikerei és csalódásai városában, ideje volna már magyar földbe temetni, ahova mindig vágyakozott. Azt is megérdemelné, hogy nevéről intézményeket, iskolákat nevezzenek el — olyanokat, amelyek munkásságával összefüggésben vannak. Talán egy-egy teret vagy utcát is megérdemelne az ország fővárosában, vagy másutt — annyi ismeretlen név és kétes nagyság között, akikről ma olvasunk a névtáblákon. Tavalyi magyarországi utam alkalmával örömmel olvastam az ősi koronázó fővárosban, Székesfehérvár belvárosában a nevét: Kempelen Farkas tér; szép modern térség a királysírok közelében, most épül rajta a város új luxiusszállója — a Hotel Alba Regia! elé Napóleon asztalát és réztáblával jelölte meg. A réztábla nem gátolja a pincéreket abban, hogy időnként, ha elfáradtak és nincsen dolguk, ráüljenek arra az asztalra, melyen Napóleon valamikor, en miniature, eljövendő csaták kombinációit agyalta. Négykor, mikor a zseni megérkezett, a ruhatáros lehúzza kabátját, egy barnakockás felöltőt, melyet külön akaszt a fal mellé. A kabát, ha közönséges ember viselné, olyasvalami lehetne, amit polgári családokban “übi” néven szoktak becézni. A kabát a zseninek köszönheti, hogy nem szólítják übinek, ami tiszteletlenség lenne egy zseni felöltőjével szemben, mert a zseni megnemesíti s fölemeli a lélektelen tárgyakat is, melyeket használ, érkezése pillanatában a kávéházon különös és diszkrét nyugtalanság fut végig. Aki nem tudná, hogy a zseni érkezett meg, azt hihetné, hogy egy kutya sem törődik a zsenivel, észre sem veszik. De aki tudja, hogy a zseni jött meg, az tudja azt is, hogy ez a látszólagos közöny csak a fokozott és magasfeszültségű érdeklődés egyik formája. Az emberek izgatottak a tudattól, hogy a zseni belépett hozzájuk a kávéházba s inkább úgy tesznek, mintha nem is tudnának semmiről, mintha észre sem vennék, csakhogy izgatott érdeklődésükkel a zseninek terhére ne legyenek. Legtöbben fel sem néznek újságjuk mögül, annyira izgatottak. Az apák, kik középiskolás fiúkkal betértek ide uzsonnázni, óvakodnak felvilágosítani a gyermeket, hogy ki ül velük szemben, nehogy a gyermek mohó bámészkodása terhére essék a zseninek. A zseni tudja ezt, tudja, hogy mindenki meg van rendülve jelenlététől s oda sem figyelnek rá és a maga részéről iparkodik ezt a gyöngédséget azzal viszonozni, hogy ő sem néz senkire, nem vesz észre senkit. Most hozzálép a kenyereslány és a zseni turkálni kezd a zsemlyék, mákosfonottasok, kalácsok és túrósbélesek között. Mindenki tudja, hogy a zseninek ilyesmi, mint a kalács kiválasztása az uszonnakávéhoz, igazán nem fontos. A zseni olyan kevéssé él ezen a földön, feladatok, melyek zsenijét foglalkoztatják, szünet nélkül és állandóan igénybe veszik s nincs is kellő lelki felkészültsége ahhoz, hogy ilyen problémákkal törődjön, mint az uzsonnakalács, ő, a zseni, legszívesebben intene a lánynak, hogy csak adjon ide valamit, amit akar. Legszívesebben nem is enne kalácsot, mert a táplálkozást alantas funkciónak tartja. Az a körülmény, hogy zseniális agyát egy pillanatig olyan probléma megfejtésére kell használni, mint az, hogy mákosfonatost egyen-e vagy tejeskalácsot, oly nevetséges, mintha va33
