Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-04-01 / 4. szám
fohászkodott föl nagy keserű elszántsággal a legény, mikor szembeforditatta a szürkét a kiáltozó, vágtató lovasokkal s mialatt kihúzta a nyeregkápa csatlójából a dákost. Aztán nagyon gyorsan történt minden. A dákos fölemelkedett, a sötét kuruc-arc dacosra torzult, a szürke fájdalmasan nyerített a sarkantyú kínzó, haragos nyomására, még egyszer megfeszült a paripa minden izma s hatalmas szökéssel rohant a három német ló közé. Mielőtt azonban összecsaptak volna, pisztoly durranása csapott ki a porfellegből. Hanem akkor már nem igen hallott Rákóczi vitéze. Háromszor villant meg a dákos a sápadó napfényben. Az első villanás egy szablyavágást hárított el és lecsapott az egyik ló fejére, a második villanás után tompa csengéssel hasadt szét az egyik zsoldos sisakja, a harmadik villanás pedig halálos bizonyossággal talált a másik zsoldos derekába. Csak ekkor roskadt össze súlyos sebével a szürke. De melléje roskadt az egyik német ló is gazdájával egyetemben, s földre zuhant egy másik halott zsoldos is. A gazdátlanul maradt paripa rémült horkolással vágtatott visszafelé az utón s ijedten fordult meg a harmadik ló is, magával vive gazdáját, a harmadik zsoldost. Mire a hadnagy kivergődött a szürke alól, már csak kavargó porfelleget látott a távolban. A véres dákos még ott volt a kezében és sápadtan ragyogott az utolsó napsugárban. S a kábult hadnagynak akkor úgy rémlett, mintha megszólalt volna az élettelen szerszám. Úgy hallotta, mintha a dákos ezt mondotta volna: Az első csapásnál Rákócziért villantam. A második csapásnál a sanyargó kuruc hadakért s a lángoló magyar portákért. A harmadik csapásnál pedig a te életedért, édes gazdám .. . Maga sem tudta, meddig állott igy szótlan dermedtségben. Hanem aztán visszatért beléje az élet. Tudta, hogy most még nagyobb veszélybe keverte magát. Az utón nem maradhatott többé. Mainzba nem mert bemenni. Hiszen gyalog kellett volna ezt az utat megtennie. Ezalatt pedig más, mögötte jövők eléje kerülhettek volna. Ezeknek pedig eleget mesélhetett a két halott. El kellett tűnnie, hamar, hamar ... Két kőhajitásnyira tőle szelíden ballagott a Majna vize ... Lehajolt még egyszer, megsimogatta a szürkét, nyeregtáskáiból mindent kivett, ami árulója lehetett volna, aztán lement a viz partjára és futni kezdett a füzesben fölfelé, visszafelé, Frankfurt felé. Majdnem az “Arany Pók”-ig futott vissza, a fűzfák védelme alatt. Akkor megállott és körülnézett. Egy lélek sem járt a közelben. így hát leült a padra és várt. Kimeredt szemmel nézett fölfelé a vizen. Várta a bárkát. Eddig még nem ment el. Hiszen reggel óta, ahányszor az ut a folyó mellé kanyarodott, mindig figyelte a vizet. De meg a bárkának minden tanyánál, minden falunál meg kellett állani, hogy fölvegye a Mainz felé igyekvő árusokat. Hosszas várakozás után végre föltűnt a hajó a viz kanyarodójánál. A hadnagy pedig észrevétlenül bevetette magát a vízbe s lassan úszott a közelgő bárka felé. Mikor aztán a közelébe ért, el kezdett bukdácsolni, mint a fuldokló. Közben pedig segítségért kiáltozott. Hamar észrevették a hajósok s mialatt csáklyáért, kötelekért szaladtak, János hadnagy meglátta az aszszonyát. Ott ült a bárka orrán és dúlt arccal nézett rá. Ahányszor lebukott a viz alá, annyiszor indult el a sikoltás az asszony melléből. De azért egy hang sem jött ki keményen lecsukott száján. Nem tudta szegény, mi történik a következő percben, elmerül-e az ura, avagy megmenekül, de mégsem mert megszólalni, hiszen az ura még nem szólott hozzá, noha jól látta őt ott a bárka orrán s a tekintetük minden felmerülésnél megkereste egymást. Ahányszor felmerült a férfi, mindannyiszor őt kereste szemével, de nem kiáltott reá. És a vergődő asszonynak egyre a fülébe csengettek az ura szavai: Addig ne szólj hozzám, amig én nem szólítalak... És gyötrő félelemmel, halálos rettegéssel nézte a habokkal küszködő férfit, egy szó, egy jaj nélkül, pedig az a fuldokló ember neki többet ért, mint az egész világ ... Végre kinyulott egy csáklya a hajóról s a hadnagy elkapta a végét. A hajón köréje sereglettek, kinálgatták, kérdezgették, csak az asszony nem mozdult el a helyéről. Csak a kezét tette össze az ölében, lassan, észrevétlenül s csak halk, zokogó imádsága szállott reszketve az ég felé. Az a két könnycsepp, amely mégis minden akarat és keménység ellenére is kiszivárgott a pillái közül, forró hálaadás volt. És azokat sem látta senki, csak az, akinek szólották: az Isten ... Mainzig ponyvák alatt feküdt a hadnagy. Sötét éjszaka volt, mikor kikötöttek Mainzban. Fáradt fényű kis lámpák pislogtak a parton. Az aszszony kihordatta málháját a hajóból s egy percre megállott, mintha nézegette volna, merre menjen. Látta, amint János ott hálálkodott a hajósoknak, azok meg nevetve intették, hogy ha még egyszer sokat találna inni az “Arany Pók” borából, vigyázzon, nehogy az ut helyett a Majnába lépjen, mert nem mindig akad olyan véletlen szerencse, hogy éppen akkor haladjon arra valami bárkaféle. Aztán János ur is elhagyta a hajót. — Utazz holnap Trier felé! •— súgta oda a hadnagy az asszonynak, amikor elsuhant mellette. Hedvig megbólintotta a fejét s még el sem tűnt az ura a homályban, mikor már ő is odaszólitott két ácsorgó legényembert s elindult, hogy szállást keressen. A fogadós, valami pókhasu, vidám arcú német 29
