Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-01-01 / 1. szám
nyü pir futott, amikor a hölgy felé fordult, aki már nyújtotta is feléje nagy, barna kezeit. — Vadász Izabella vagyok. Bella. — örvendek. Varga Jolán! — mutatkozott be Jolánka is. — Asszony, lány? — kérdezte a másik. — Lány. — Még én is — sóhajtotta Izabella, de a következő percben már mind a harminckét fogával nevetett. — Ujamerikás? — Igen. — Régóta van itt? — Féléve. — Buffaloban él? — Nem. Ide csak ma jöttem Tonawandáról. Munkát keresek. — Oh, azt könnyen talál. De ha nem, csak szóljon az antimnak, az majd szerez. Tudja, ő mindenkin segíteni akar. I mean, minden magyaron. Ez a hobbyja. — Az mi? — A hobby? Hát . . . hogy is mondjam csak? Mondja, maga micsoda? — Én? — Maga. — Háztartási alkalmazott. — Szereti csinálni? — Nem. — Hát mit szeret? — Olvasni. — No láti, magának az olvasás a hobbyja! Az autóbuszvezető hátranézett, s intett Jolánkának. — Én itt leszállók. Örülök, hogy találkoztunk! — kelt volna fel Jolánka a helyéről, de Bella viszszahuzta az ülésre. — Ne legyen nervous, én is ott szállók le, ahol maga, s nekem is az a hobbym, ami a nénikémnek. * A címet nem volt nehéz megtalálni, különösen úgy nem, hogy a papagályzöld. ruhás Bella segített. Bucsuzáskor átadta nagynénikéje címét és sebbellobbal elviharzott. Éppen úgy, amiként jött. Nagyméretű aranykarikáit még az utca túlsó oldaláról is visszaragyogtatta Jolánkára. * Jolánka barátnője két szoba-konyhás lakásban lakott a férjével és három gyermekével a második emeleten. Feri már munkában volt, a gyerekek még aludtak, igy a reggeli ideje alatt sok mindent megtárgyalhattak nyugodtan, zavartalanul. Munkahelyet — mint kiderült — Veronák sem tudtak, de nem is szokták azt arrafelé tálcán hordani az ujamerikások elé. A lényeg az, hogy Jolánka itt van. A konyhában megaihat, amig munkát nem talál. Ezután a lágerbeli ismerősökre kerítették a sort. Veronka mindenkiről tudott valamit, mindenki az eszébe jutott, csak egy valaki nem: Homyák Gyuszi. Mintha akarattal nem említette volna őt, Jolánka meg röstellt előhozakodni vele. Pedig nem is annyira a kevés fizetés hozta be Buffalóba, hanem az a már-már hisztériává fajult nyugtalanság, amit Homyák Gyuszi hallgatása idézett elő lelkében, idegeiben. Mig látszólag Veronra figyelt, gondolatai makacsul kitartottak Gyuszinál s nem kis erőfeszítésébe került, hogy ki ne kiáltsa magából gyötrődését, az egyetlen izgató és marcangoló valamit: Homyák Gyuszit. Az udvaron nekitámaszkodott a ház falának. Kimerítette a benti hallgatás, a fegyelem, mellyel a minduntalan kitömi akaró kiáltást megzabolázta. Most hova? Az utca túlsó olodalán felszállt a városba vivő autóbuszra.Hátradőlt az ülésen és lezárt szemekkel pihengetett. Arra ébredt fel a félig alvó állapotból, hogy az autóbuszvezető leszállásra szólította fel. Körülpillantott. Az autóbusz üres volt. Az utcán aranyos, friss üdeséggel ragyogott a márciusi délelőtt, s kocsik tömkelegé rohant a megosztott forgalmú úttesten célja felé. Az egyenruhás sofőr gyanakodva vizsgálgatta Jolánt. Sokat “good-time”-mezhetett az éjjel — gondolta magában és elfordult. — Mr. Busdriver! A sofőr visszanézett a válla felett. — Do you know this street? Az egyenruhás megnézte a címet s megint gondolhatott valamit, mert visszaültette Jolánkát az ülésre és visszavitte négy megállóval a Grant Avenuere. A szive hevesebben dobogott, amikor megnyomta az egy családos faház csengőjét. Valahogy úgy érezte magát, mint egy kéregető. Idejön egy vadidegen valakihez, akit az autóbuszon ajánlott neki egy másik vadidegen, akit talán . . . Nem volt ideje végiggondolni, amit akart; a félig kinyitott ajtóban egy mosolygós arcú asszony jelent meg, s kérdően nézett Jolánkára. 14
