Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-01-01 / 1. szám

— I have your address from Bella.

— Oh! Would you come in, please!

Jolánka belépett a kisméretű nappaliba s kopottas, de tiszta bútorok közé.

— Magyar vagyok, Mrs. Vörös.

— Azt úgy is gondoltam rögtön, kedves, amikor ezt a bolondos Bellát említette. Hol találkozott vele?

— Az autóbuszon, ma reggel.

— Hol a fenébe tekereghetett már ilyen korán? Lófrál az, kedves, akár a Sörösék kutyája!

— Munkába ment, biztosan.

Vörösné legyintett.

— Nincs annak munkája, kedves, de nem is lesz. Tudja, olyan kelekótya. Nincs nyugta sehol se. A zárdát is azért hagyta ott.

— A zárdát . . . ?

— Persze. Apáca akart lenni minden áron. Gondolja el, kedves. Két évig volt köztük, aztán a Lajos miatt kivetkőzött. Pedig az is csak bolonditja. — Vörösné arcán átsuhant valami kis szomorúság féle, de a szemében levő derű továbbra is ottmaradt.

— Fölteszem a szemüvegemet, hogy tisztábban láthassam, — mondotta. A szemüveg még bizalomgerjesztőbbre varázsolta Vörösnét. Felkontyozott, őszülő hajjal körülvett arcához a barna keretű szemüveg nagymamás lágyságot kölcsönzött.

— Hogy hívják, kedves?

Jolánka megmondta.

— Hova valósi?

— Dorozsmára.

— A szülei élnek?

— Igen — s Jolánka nem várta az újabb kérdést, hanem önszántából elmondta kicsoda, micsoda. Az apja tanító, heten vannak testvérek, s ő is tanítónak készült, harmadikos képzős volt, amikor kijött nyugatra.

— Kint nincsen senkije se?

Jolánka elpirult.

— Van egy fiú. Talán kijön utánam, — tette hozzá egy kissé bizonytalanul.

— Vőlegénye?

— Olyasféle.

— És ő micsoda, kedves?

— Költő.

Vörösné kérdezgetése megakadt. Ezt a szót hallotta már ugyan, de nem volt a jelentésével egészen tisztában.

— Nem haragszik meg ugye, kedves, ha megkérdezem, hogy a költő az micsoda, mert engemet tíz éves koromban hoztak ki a szüleim.

—Verseket ir, Mrs. Vörös.

— Oh, he is a poet. De ne szólítson Mrs. Vörösnek, kedves, hanem Mary-néninek. Mindenki igy hiv. Reggelizett már?

— Igen.

— No, de azért egy pohár kávét velem is megiszik? Tegye le a kabátját és ne legyen úgy megijedve. Nem lesz semmi baj.

És mosolygott. Melegen s oly tiszta gyermekbizakodással az arcán, hogy Jolánka szemeit elöntötték a könnyek és sírni kezdett. Esztendők könynye, keserűsége talált utat, oldódott fel a lelkében.

Mary-néni a zokogó lányhoz lépett és szőke hajára tette a kezét. Neki soha nem volt gyereke, s most mégis olyan mozdulattal simogatta meg Jolánka fejét, mint ahogy csak az anyák tudják. Aztán kiment a kicsi, tiszta konyhába és melegíteni kezdte a hajnalban főzött kávé-maradékot. Az urának főzte, aki fél hétkor kezd egy öntödében. Az asztalra kuglófot, mézet és vajat rakott, s kiöntötte a kávét.

Szemben ültek egymással.

A nap átragyogott a fodros fehér függönyön, a mézet még mézesebbre aranyozta, s a vaj sárga tócsákban úszkált vájualaku tartójában. Jolánka szeme a falra tévedt. A fehérzománcu gáztűzhely felett pirossal hímzett falvédő függött. A “háziáldás.” Hol szeretet, ott béke . . . hol béke, ott Isten . . .

Mary-néni megint letette a szemüvegét.

— Rásüt a nap. Nem látok — mondotta és mosolygott hozzá. így, szemüveg nélkül megint viszszafiatalodott. Különben sem lehetett több ötven, ötvenkét évesnél.

— Hát hogyan is állunk Jolánka? Munkája

van?

— Otthagytam. Heti öt dollárt fizettek.

— Shame! — méltatlankodott Mary-néni angolul. Isten tudja, ha szidni, vagy kritizálni kellett, a nyelve mindig angolra tévedt.

— Most aztán munkát keres, ugye?

Jolánka bólintott.

— Most jut az eszembe! — Mary-néni felugrott az asztal mellől, s a telefonhoz rohant. Tárcsázni, majd beszélni kezdett angolul. Jolánka feszülten figyelt. Róla beszélnek, érezte. Mary-néni rá-rámosolygott néha, s a szemével is hunyorgatott olykor. A telefonálás után visszaült a helyére és egy ideig szótlan mosollyal nézte Jolánkát.

15