Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-04-01 / 4. szám
— Már hogyan láttam volna, hiszen a postakocsi Frankfurt felől csak alkonyaikor érkezik ide. — De hátha fogadott kocsin utaztak? — Semmiféle kocsi sem járt errefelé. —- Lehet ám az is, hogy csak a legény maga járt erre, mert a frankfurti fogadós szolgái azt mondták, hogy az a házaspár, amely ma reggel elutazott, különböző utakon indult el. Az asszony hajóra szállt, a férfi pedig megnyergelte a lovát és München irányába lovagolt el. De lehet, hogy ez csak cselfogás volt tőle és valóságban Mainz felé tartott.-— Nem láttam, — felelt a fogadós ásítva. — Nekünk azért mégis csak tovább kell mennünk, mert az ördög nem alszik s az a ravasz magyar elénk kerülhet. Ezen aztán megint mérgelődött a három lovas és nagy káromkodás közepette ittak tovább. János hadnagy úgy vette észre, hogy a zsoldosok jó ideje iddogálhattak már, mert a fogadós immár az ötödik krétavonást húzta az ajtóra, jelezvén, hogy annyi meszely bort ittak. Mivel pedig még újabb meszelyeket rendeltek, úgy látszott, nem is igen szándékoztak valami hamarosan lóra ülni. A hadnagy azonban éppen eleget tudott már. Lábujjhegyen ment vissza a szürkéhez, nagy vigyázva elkötötte a félszerből és száron vezetve a lovát, elindult. Most már igazán azt hitte, hagy megmenekült. Mire a lovasok útnak indulnak, addig ő már gyalog is túl lesz ungonberken. Hanem valamire nem számított a hadnagy. Arra, hogy a hűséges szürke még ezt a csendes vezetést sem birja. Egy fél mérföldet még elég jó igyekezettel megtett a ló, de aztán egyre fáradtabban, egyre nehezebben lépett. Az az ut, melyet a derék paripa a tokaji tábortól eddig megtett s amely eddig mintegy 160 mérföldet (mai mértékben 1200 kilométert) tett ki, bizony nem maradt bosszulatlanul. Hiába szólongatta János hadnagy a szürkét, hiába kímélte, az már csak fertályórákra, meg percekre segített. Vagy tízszer pihent, de most már látta, hogy nem mehet tovább. A hűséges állatot azonban nem akarta elhagyni. Busan eresztette meg a hevedert és maga is elnyulott az utszélen a leheverő ló mellett. Könny szökött a szemébe és ezer gondolat fordult meg a fejében. A tokaji tábor, Rákóczi két szelíd szeme... a kurucok nagy koldussága ... Aztán Then uram ... a norinbergi ökörváróünnep ... Aztán borzongva jutott eszébe a dögvészesek haláltábora Würzburg előtt... csodálatos menekülésük .. . majd pedig az éjjeli rohanás ... és a tegnapi nap ... aztán az átkozott galambok. Újra meg újra a felesége jutott eszébe. Talán eléje is kerül a hajóval, mialatt ö itt heverészik. S Mainzban csak egy napig vár rá az asszony. Ha ez alatt az idő alatt oda nem ér, akkor egyedül utazik tovább. Majd megint a lovára esett a tekintete. Aggódó szeretettel simogatta végig a remegő állatot, az meg ráemelte nagy, vérbeborult szemeit és nézett, nézett a gazdájára hűségesen, szomorúan. Szinte érezte a fiú ezekből a halálra sanyargatott szemekből a fájdalmas választ: ‘‘Hát nem bírom, kicsi gazdám. Akárhogy is akarom, nem bírom”. Aztán megint a saját sorsára gondolt, a képek lázas sebességgel futottak képzeletében, végül elnyomta őt az álom. Mély, kábult, érzéstelen dermedtségben feküdt nagy ideig ... A letagadott, semmibe sem vett fáradalmak úrrá lettek Rákóczi hadnagyán .. . HÁROMSZOR VILLANT MEG A DÁKOS... Sokáig feküdt érzéketlen bódulatban János hadnagy. Lóbodogásra riadt fel. A nap már félig eltűnt nyugaton s az utón a nagy porfellegből három üldözőjét látta kibontakozni. Még a gondolkozásra sem volt ideje. Egy ugrással talpon volt. De lábra állott a szerencsétlen szürke is, mintha megérezte volna, hogy menekülniök kell. Hanem most már nem volt módja arra a hadnagynak, hogy lovát kímélje. Most szüksége volt az állat utolsó erejére, még az összeroskadás árán is. Egy szempillantás alatt dobta a nyerget a szürke hátára, a másik pillanatban már rajta is ült s aztán: hajrá! Mintha szárnya nőtt volna a halálra csigázott derék paripának. Az utolsó nagy próbára összeszedte minden erejét. Karcsú teste hosszan elnyúlva röpült a poros utón s János hadnagynak az az érzése volt, mintha a lovat valami csodáserejü varázslat babonázta volna meg. A nehéz, csontos német lovak egyidőre el is maradtak, hanem a szürke sem bírta soká ezt az istentelen, halálos rohanást. Elvégre nem is volt csoda, hiszen azok ott hátul pihent, erős jószágok voltak. A hadnagy paripája zihálva, reszketve robogott az utón, minden izmában, minden idegében lovasának vasakarata lüktetett, oldalaiból nagy cseppekben hullott a sarkantyuverte vér s hörgő szájáról immár rongyokban szakadozott a habos tajték. Jól látta a hadnagy, hogy minden hasztalan. Futással itt már nem menekülhet. Itt már csak kettőről lehetett szó: vagy megadja magát, vagy szembeszáll velük. A szembeszállás ugyan nem sok reménnyel kecsegtette, hiszen fegyvertelen egymaga állott szemben három állig felfegyverkezett keményöklü legénynyel, de mégis csak becsületesebb dolognak tartotta, mint a feltétlen megadást. így hát nem is sokat töprengett. — Most segíts, magyarok drága Öregistene! — 28
