Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-04-01 / 4. szám
— Akkor is veled mennék. Hiszen az uram vagy. Megértő, hűséges pillantással néztek egymás szemébe. Igen, őket egymásnak teremtette az égi Ur. Egy dobbanásra hangolta a szivüket a teremtés öröktől való bölcs órása, pedig az egyik itt született bajor földön, a másik meg messze-messze napkeleten, a szőkesodru Tisza mellett. Nagy küzködéssel értek fel a dombsor tetejére. Megálltak. Az eléjük táruló tájék egy pillanatra valami üdítő erőt öntött beléjük. Virulóan terült el lábaik alatt a Majna völgye. Fehér országút kígyózott a partján, keletről nyugatnak. Mellette ringó vetések, zöld rétek, majd azokon túl megint sötétszinü erdők. Nyugat felé vagy két mérföldnyire tőlük soktornyu város fürdött a reggeli sugárban. Egy darabig álltak ott, tele tüdővel szívták a Majna felől jövő hüs hajnali levegőt, azután megindultak. Valami ujjongó jókedv támadt bennük, a fáradt paripa vidám örömmel nyerített s a két kimerült vándor majdnem táncos lábbal sietett le a füves, virágos lejtőn. Tollászkodó pacsirta röppent föl a lábuk előtt s csicseregve fúródott az égbe. — Ugy-e, hogy jó az Isten! — ujjongott a fiú. -— A halál udvarából visszaeresztett az élet kertjébe! Aztán az égre nézett és mámoros indulattal mondta: — Égi Isten, aki atyja vagy a bújó madárnak és hatalmas királyoknak, aki kivezettél a halálba indulók közül s mutattad az utam nagysötét éjszakán apró csillaglámpákkal, köszönöm néked mindezeket. És köszönöm néked azt is, akit társul adtál mellém, hogy velem járjon az élet végéig. És esküszöm néked, hogy soha el nem hagyom, mellette leszek mindig s ahány percet még adsz az életemnek, nem szűnik meg az én hűséges szerelmem. Segíts meg engem, nagy Isten, úgy, mint ahogy én ezt az esküvést megtartom. Hedvig nagyranyilt szemmel nézte a kigyulladt lelkű embert. A szive legfenekén gyönyörűséges boldogság támadt, mert megérezte, hogy ez a sötétarcu kuruclegény, aki most az ura, igazabban, hűségesebben esküdött, mint hogyha cifra oltár előtt vette volna szájára az Isten nevét. S úgy érezte, hogy ő is tartozik még ezért a csodálatos erejű esküért. És elkezdte halkan, asszonyos odaadással s a két szemében volt egész szerelmes, áhitatos lelke: — Én is esküszöm néked, mennybéli Ur, hogy ezt az én uramat, akit te rendeltél mellém, akit országok határán át, mérföldek százain keresztül is ősi teremtő erővel kötöttél hozzám s akit elküldtél értem a vér és fegyverek földjéről hűséggel és szerelemmel, soha el nem hagyom, vele leszek kínjában és örömében, mosollyal és veritékes arccal, mert te akartad, hogy vele legyek. S akkor esett a harmadik csókjuk, abban az áhítatban, a Majna partján, Frankfurt határában és az Isten pacsirták szavában, füvek harmatában és bimbózó virágok reggeli illatárjában szállott le közéjük, hogy elfogadja tőlük az esküt... * Késő délutánra járt az idő, amikor beértek a régi, hires Frankfurtba. Az emberek — becsületes kalmárok, kézművesek, fegyver- és páncélkovácsok, pénzváltók — csendes közömbösséggel nézték a furcsa öltözetű, zsinóros dolmányu legényt, a fehér arcú szép leányt s a fáradt, poros szürke paripát. A vándorok pedig örültek, hogy nem okoztak feltűnést, hiszen igy sokkal könnyebben járhattak közöttük. A munka zajától lüktető város, gazdag boltjaival, öndatosan szorgalmas iparosvilágával kis időre elfeledtette velük a fáradalmakat, de aztán, mialatt szállást kerestek, egyre ólmosabb súllyal húzta lábukat, szempillájukat a fáradtság. A Majna partján találtak valami beszálló vendéglőt. A copfos, parókás, fehérsapkás német gazda szívesen adott nekik szállást s nem is nagyon kérdezte, honnan, hová? S a kis szobába, melyet kibérelt János hadnagy, nem hallatszott el a város zaja, csak néha-néha hangzott be az ablakon a majnamenti hajóvontatók ostorpattogása, vagy elnyújtott tülkölése. Másképen csönd volt. Egy darabig hallották még a kis kamara melletti istállóban a szürke jóizü abrakolását, aztán az is elcsöndesedett és fáradt és boldog bódulatukban maguk maradtak: Rákóczi fejedelem kuruc vitéze meg a — felesége ... JAKAB MESTER GALAMBJAI, Hajótülök bugása ébresztette őket másnap. Lompos, nagy, fekete hajók úsztak a Majna vizén s a parton nehéz német lovak húzták a hajóköteleket. A “Szőlőfürthöz” címzett beszálló, hol János hadnagy és felesége vendégeskedtek, ragyogó reggeli fényben fürdött. Vén, barna falait szeretettel simogatta a sugár s a két fiatal lélek ott ült a tarkateritős asztal előtt az udvarban és évődve itták nagy, komoly köcsögökből a tejet s ettek hozzá édes német kalácsot. — Milyen furcsa, hogy három nap előtt még úgy vágyódtam utánad, mint valami soha el nem jövő álomkép után s most itt ülök melletted Frankfurtban, 30 mérföldnyire Nürnbergtől. —' És a feleségem vagy -— fejezte be a mondatot nevető szájjal a hadnagy. Aztán tréfás sopánkodással tette hozzá: — És ugy-e, mindez milyen nagy szerencsétlenség! Ezen aztán elnevetgéltek egy darabig. Könnyű, gondtalan vidámság lett úrrá rajtuk. 25
