Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-04-01 / 4. szám

Hiszen idáig már nem követheti őket senki. Mögöt­tük a pestisverte vidék. S mióta a halál ostromolta Nürnberget, még a szokásos hírvivő lovasposta sem jár. Mire pedig valahogy mégis hire jönne a nürnbergi leányrablásnak, addigra — hej! addigra túl lesznek árkon-bokron. Délelőtt megnézték a várost s hadnagy magának is, feleségének is ruhát vásárolt. Tudta, hogy nyugod­tan és feltűnés nélkül csak úgy utazhatnak, ha öltö­zetük a lakosság gúnyájától nem különbözik. így aztán csakhamar jámbor utazó polgárra vedlett János ur, az asszony pedig finom külsejű német dámává. Nevettek is sokat a változáson, mialatt régi, szakado­zott vándorgunyájukat gondosan elrakták abba a ládába, melyet ugyanakkor vett János ur. Aztán kocsit fogadott a hadnagy a rajnamenti Mainz-ig. Úgy tervezte, hogy ebéd után indulnak. Addigra majd talán a szürke is kipiheni magát s oda­kötheti a kocsihoz. Mert a lótól nem akart elválni. Most már semmi dolguk nem volt, kitárták kis szobájuk ablakát s jókedvvel bámultak ki a Majna vizére. A fogadó előtt egy öblös bárka rakodott. Mainz felé volt indulóban. Már éppen az utolsó előkészü­leteket tették az indulásra, a hajóbiztos már másodszor fújt bele a mélyhangu tülökbe. Jobbra tőlük öreg patinás falu, pirostetejü házak állottak s a tetők felett fehér galambok röpködtek. Az asszony felnézett az égre. — Nézd csak, mennyi galamb! Mind fehérek. Olyan szelídek, olyan tiszták, mint ez a mai nap. Mintha a mi örvendező leikeink volnának. A mi lel­künk is ilyen nyugodt, fehér és boldog. Hiszen most már nem érhet veszély. — Embererő most már nem tarthat vissza — felelte a hadnagy. Kelet felől két szürke galamb vágott most nyíle­gyenesen a város felé. —■ Nézd csak! Ezek már nem fehérek — mutatott rájuk Hedvig. — Ezek szürkék. Olyanok, mint Jakab mester galambjai. — Jakab mester galambjai? Ki az a Jakab mester? — Oh! Az valami nagyon furcsa ember. Kopasz, görbelábu, nagyon öreg és nagyon-nagyon sok pénze van neki. Nem is igen tartják épeszű embernek. Mert furcsa ember. Sok-sok ilyen szürke galambja van. Száz kalickában tartja őket és beszél hozzájuk. Azt mondják, hogy érti a galambok nyelvét. Néha aztán elenged egy-egy madarat s ilyenkor hosszan néz utána, amig a galamb Nürnberg felett kering s még akkor is nézi, amikor irányt keres magának és eltűnik a fellegekben. Máskor meg, mintha megérezné az öreg, hogy valamelyik galambjának vissza kell térnie. Ilyenkor fent ül házának tornyán és néz, néz, vár mindaddig, amig a galamb fel nem tűnik s lassú ke­ringéssel le nem száll az udvarba. Akkor hamar oda­fut, felkapja a madarat s bezárkózik vele a legtitko­sabb szobájába. Mindig csak ezzel foglalkozik. Meg aztán a pénzét számolja. Tudod, János, annyi pénze van, hogy maga sem tudja, mennyi! Hanem azért irigy ember a Jakab mester. Egész éven át egy garast sem ad a szegényeknek, csak újévkor nyitja meg erszényét a szükölködők részére. Igaz, hogy ilyenkor annyit ad, hogy az összes koldusok áldják egy napig; cipőt, ruhát oszt ki közöttük, de másnap már irgal­matlan szívvel megy el a legnagyobb nyomor mellett is. Azt is meg kell hagyni, hogy tudós ember a Jakab mester. Mindent előre tud. Nagyapám azt mondja, hogy a svéd háború kitörését három hónappal előbb tudta, mint a többi nürnbergiek. János hadnagy elgondolkozott s aztán egyszerre sötét arccal mondta: — Akkor most tüstént induljunk, édes. Az asszony kerekre nyílt, nagy kék szemekkel bámult rá. — Miért? — kérdé. —■ Mert a galambokra nem is gondoltam. És ez a két szürke galamb bizonyosan Jakab mester galamb­ja s Nürnberg város üzenetét hozza. — És ez mit jelent? — Azt, hogy egy negyedóra múlva Frankfurt is tudni fogja a nürnbergi leányrablást s ha addig el nem tününk, utunkat állják. — Hiszen most már az sem olyan nagy baj. Az uram vagy. El nem választhatnak tőled. Egész bátran visszamehetünk Norinbergbe. — Nem lehet, nem lehet egy percet sem veszte­nünk, — suttogta a hadnagy — nekem el kell jutnom Párizsba. <— Kell? Nem tudom miért. Még nem mondottad, de erre bizonyosan volt is okod. Most sem kérdem. Az uram vagy, tudom, hogy szeretsz. Menjünk. A hadnagy megindultan nézett az asszony nyu­godt, bizakodó szemébe. Sötét katonaarcán valami küzdelem tükröződött. Aztán gyors öleléssel húzta magához az asszonyt és csendesen suttogta: — Nézd, nekem el kell jutnom Párizsba. Az éle­tünk függ ettől. De nemcsak a mi életünk, hanem egy egész országnak az élete. Ha ketten megyünk, akár­milyen gyors kocsin, egy fél óra múlva nyomunkban lesznek a városi zsoldosok. Nincs más hátra, minthogy rövid időre elváljunk, mert azok, akik bennünket ke­resnek, bizonyosan egy férfit meg egy nőt keresnek, de ha elválunk és különböző utón megyünk, -— akkor talán nem gyanakodnak ránk. Te most ezen a Mainz­­ba induló hajón elmégy a Rajnáig. Én ... én majd valami más utón megyek. Engem igy is, úgy is bizo­nyosan üldözőbe vesznek. És akkor nem akarom, hogy te is velem légy. Ha pedig egyedül mégy, akkor téged úgysem bántanak. Nekem egy írást kell Párizsba vin­nem. Az az irás szent és azt senki addig nem láthatja, 26

Next

/
Thumbnails
Contents