Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-04-01 / 4. szám
gödör föle néhány gallyat keresztbe és hányjatok rá lombot. Ott akarjuk megvárni a halált. A barát hangja megint elcsuklott, amint ezt a két fiatal teremtést elnézte. Csendesen megáldotta őket, János hadnagy pedig beugrott a gödörbe, maga mellé emelte Hedviget s ott lefeküdtek szépen, csendesen egymás mellé, arra a puha avarrétegre, amelyet az előbb beleszórt a sírba. A rongyos, halálraszánt szegények meg keresztbetettek néhány ágat a gödör száján s szórták rá a lombot, levelet, miközben egyre énekeltek: “Boldogok, kik elmenének, Nem szenvednek már szegények, Kyrie eleison . ..” Hedvig reszketve kérdezte a fiútól, mikor már nem látták a kék ég darabjait a lombok között: — Igazán meghalunk, János? ... Mert attól sem félek, hiszen veled kell mennem oda is, mert a feleséged vagyok. János fölguggolt fektéből és suttogva válaszolt: — Húzódj oda, szivem, abba a szögletbe és imádkozzál. Most már senki sem lát. Tovább ások a patak felé. S azzal már ásott is zajtalan, verejtékes munkával. Vagy négyórai munka után jóval messzebbről hallatszott a hadnagy suttogása, miközben a kivájt földtömeg már majdnem betöltötte a “sirgödröt”. — Már vizesebb a föld. Hedvig arra nézett, amerről a fiú lihegése hallatszott s egyszer csak nagyon gyenge fényt látott derengeni. — Elértem a patak medrét. Kint vagyunk. Most maradj itt, szivem és ne félj. Mire húsz Miatyánkot elmondasz, itt leszek a szürkével. És most megcsókolta feleségét és zajtalanul eltűnt. Hedvig most félt igazában először. Hiszen most érezte magát először teljesen elhagyottnak. Istenem, mi lesz, ha észreveszik Jánost? Görcsösen kulcsolta össze kezeit s hullott a könnye a töredező imádsághoz. A hadnagy ezalatt dobogó szívvel kúszott az árok mentében. Bele-belecsuszott lába a vízbe, hanem azért csak sietett. Mikor vagy száz lépésnyire volt a tábortól, kilépett s a szürke felé tartott lábujjhegyen. Oda is ért. A paripa fölemelte fejét, hozzádörgölte a gazdája arcához; a hadnagy szeretettel ölelte át a ló nyakát és halkan odasugta: — Édes, drága lovam, most az egyszer légy okos jószág. Ne nyeríts és ne dobogj. Kifogta a taligából, megnyergelte, minden értékes holmiját belegyömöszölte a tarisznyákba s aztán, mint a tolvaj, megindult a lóval. Megint fölfelé ment vele a patak partján s jó messzire a tábortól átvezette az árkon s odakötötte a túlsó parton egy fához. Majd megveregette a nyakát és kúszott vissza a meder mentén. Csak két Miatyánkkal mondott el többet Hedvig, mint amennyit az ura kívánt s máris ott volt mellette. Kézen fogta és vezette. A szürke okos volt, egyet se nyerített. S azon az éjszakán ezerszer is megveregette a tajtékos, igyekvő, hűséges jószág nyakát a hadnagy, hiszen kettős terhével is hosszu-hosszu utat tett meg ... CSAK AZ ISTEN HALLOTTA... Háromszor pihentek meg a nagy rohanásban. Idegen erdőkben, sötét éjszakában állottak meg rövid kis időre s ziháló mellel, riadt lélekkel hallgatóztak. A paripa mindannyiszor úgy elnyulott a harmatos fűben, mintha már nem is akart volna többé lábraállni. Valahogy azonban mégis mindig útnak eredtek. Nagy idő múlott el, mig megszólalt Hedvig: — Hol vagyunk, édes? — Valahol az Ur Isten tenyerében — mondotta János. — Merre megyünk most? A hadnagy felnézett az égre. Ott fent már csak halaványan, de mégis bátorító fénnyel pislogott a Göncöl s arra messzebb az ősi magyar csillag: a Bujdosók Csillaga. És a két holtrafáradt fiatal lélek kábultan és mégis rendületlenül ballagott az immár igazán kíméletre szorult szürke mellett. — Északra tőlünk a Majna folyik — pusmogta a kuruc. — Ha Würzburgba bemehettünk volna, akkor már ott elértük volna a völgyét. így azonban nem merek arra vágni, mert hátha? ... És mentek, mentek sajgó lábbal, fáradtan és porosán az Odenwald hallgatag, mélázó erdőségeiben. Senki sem mutatta az utat, csak az a néhány, egyre halványabban ragyogó csillag. Hajnalhasadtáig napnyugati irányban mentek. De amikor a nap első sugarai végigszaladtak az égen, akkor hirtelen északnak fordult a hadnagy. —■ Meddig megyünk még? — suttogta elhaló hangon Hedvig. A kuruc eleresztette párja kezét s a dereka köré fonta a jobbját, hogy támogassa és úgy felelt: — Most kimegyünk, lelkem, az orszáqutra. Nem lehet már messze innen. Azt hiszem, immár csak az az erdős dombsor választ el tőle. Aztán csendesen tette hozzá: — Elfáradtál, édes? Csendes pihepés volt a válasz: — Nagyon elfáradtam. De azért veled megyek ítéletnapig is. Mindaddig, amig csak te mégy. — És ha a mi egész életünk nem állana másból, mint ilyen halálosan fárasztó örökös vándorlásból? 24
