Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-04-01 / 4. szám

A kórusból kihallatszott a barát hangja. Zengőn, szárnyaién emelkedett ki éneke s Hedvig riadt félelemmel kulcsolta össze kezeit. De azért az az érzése volt, hogy nem hal meg. Istenem, hisz olyan fiatal volt! És János szeme is kemény daccal vizsgálta a lombbörtön minden pontját.

A vityillók mögött, a szövényen túl vagy hat lépésnyire, mély partok között valami patak húzódott. Vizét nem látta János, mert olyan mély volt a medre, de a habok csörgő hangja elárulta, hogy viz is van benne. János hadnagy még egyszer körülnézett, odament Hedvighez és halkan a fülébe súgta:

— Ne félj! Este tovább megyünk!

— Nem félek. Szeretlek.

Aztán a sövényhez ballagott a hadnagy. Éppen oda, ahol az egyik darabont most megállóit.

— Hallod-e, vitéz? Van-e szived?

A darabont komoran válaszolt:

— Van. De nem a ti számotokra. Innét el nem mehettek. Ne is próbáljátok a könyörgést. Ti arról a területről jöttetek, ahol a halál van. És a halál már megölelt benneteket.

János szomorúan szólt vissza:

— Nem magamért beszélek. Se a társamért. Mi már elkészültünk a halálra. Hanem nézd csak: itt van a lovam. Azt is bevezették ide. Már pedig itt nincs ennivalója. Letiporták itt a földet, a fűnek nyoma sincs. Vezesd ki, kérlek, a táboron kívül és kösd egy fához. Ne szenvedjen éhséget, amig élek. Nagyon kedves pajtásom az a ló. Vezesd el, kérlek, de úgy, hogy lássam mindaddig, amig élek. Jól megfizetem a szívességed.

A darabont nem hajlott rá.

— A ló ott marad. Annak úgy se veheti már senki hasznát, mert aki megérinti, az éppen úgy a halál fia, mint aki téged érint meg.

A kórus egyre zengett:

“És az élet múlandó,

Minden ember halandó,

De ránk vár az örök élet,

Kyrie eleison ..

János hadnagy egy aranypénzt vett elő s azt oda akarta adni a darabontnak. Az ijedten kapta vissza a kezét, igy a pénz a földre hullott.

— Bolond vagy, vitéz — suttogott a hadnagy. — Lépj hátrább egy lépést, kotorj össze egy kis régi gallyat, gyújtsd meg és kapard be a tüzbe valami kis fadarabbal az aranyat. A láng megtisztítja a pénzt az érintésemtől.

A darabont egy ideig kétkedve nézett a legényre, aztán megfogadta a tanácsot. Néhány pillanatig süttette a pénzt a lánggal, majd eltaposta a tüzet s felvette az aranyat.

— Sajnállak, tudós embernek látszol, hanem a lovat mégsem vezethetem ki.

— Minden aranyamat neked adom. Van még három darab (ez már füllentésszámba ment, merd jócskán volt még, hanem hiszen kellett az a további útra is Párisig).

A darabont gondolkozott egy darabig s aztán megint megszólalt:

— De hát hogyan vezessen ki azt a lovat? A lovat nem lehet megégetni, mielőtt hozzányúlnék.

— Bolond vagy, vitéz! Hiszen nem kell hozzányúlnod. Nézzed, mennyi iszalag van itt az erdőben. Olyan az, mint a kötél. Levágsz egy darabot belőle, megfogod az egyik végét s a másik végét bedobod nekem. Én megfogom a bedobott végét, hozzákötöm a szürke kantárjához, te kinyitod a kaput s aztán azzal a nyolc vagy tiz rőf hosszú kötéllel kivezeted a lovat a nélkül, hogy közelébe érnél. Elvezeted vagy száz lépésnyire, ott ahhoz a magános nyírfához és odakötöd.

— Hej, de furfangos ember vagy te. Kár, hogy meg kell halnod. De hát ez a törvény. Inkább itt haljatok meg, mintsem hogy városunkba cipeljétek a halált.

így jutott ki a szürke a halottak birodalmából, maga mögött huzva a kordét. S gazdája megelégedetten látta, hogy hajtja le nyakát a paripa a friss fűre. Még mozogni is jobban tudott, mint ha rövid kötél lett volna rajta. A darabont pedig megégetvén a három aranyat, fütyörészve strázsált tovább.

János hadnagy éppen jókor ment vissza Hedvig mellé, aki még mindig ott állott egyedül, távoltartva magát a többiektől, mert újból feléjük tartott a barát. Most már a hadnagy vette fel a szót:

— Egy vallomással tartozom, szent atyám. Ez a leány itt a mátkám! Nincs senkije. Szeretném, ha öszszeadnál bennünket, mielőtt meghalunk. Aztán majd megásom közös sírunkat.

A barát könnyesen, csukló hangon adta össze őket. Szentséges eskü volt az ott a túlvilág küszöbén. A leány belereszketett a komor szertartásba, de aztán engedelmesen, asszonyos szelídséggel hajtotta a fejét az "ura” vállára.

— így — mondotta János halkan, mikor férj és feleség voltak s a barát újból megszólaltatta a kórust. — Most pedig imádkozzunk, édes, hogy minden sikerüljön.

Imádkoztak s aztán ásót fogott a hadnagy. Odament a sövény mellé, ahol a patak medre legközelebb volt és szaporán látott a munkához.

Estére jó mély volt a sirgödör. Akkor abbahagyta. Odament a baráthoz.

— Megástam a sirt. Isten áldjon meg, barát. Én most belefekszem a feleségemmel. Aztán tegyetek a

23