Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-04-01 / 4. szám
szó beszélgetésünkben. Elmondta, hogy borral kínált, mint én most és elhárítodtad, mint most nálam. Ő meg ezt mondta neked: — No Zsiga, nem gondoltam volna, hogy olyan porhanyó magyar vagy. Igaz-ez? — Igaz. — Pedig minden nagy költő ivott, — szoktam én tréfásan mondani. így ráterelődött a beszéd Ady Endrére. Közismert dolog, hogy Ady legalább 8 litert bort megivott naponként. — Igaz-ez, Zsiga bácsi? — Igaz, — mondotta csendes és senkit el nem ítélő hangján. — Ott voltam egyszer, ahol Ady a rendes rajongó tollforgatókkal minden éjjel együtt volt. Beszélgettünk. Az asztalon sok üres üveg volt már Ady előtt. Egyszerre csak lefordult a székről és elnyúlt az asztal alatt. A rajongók közül senki se mozdult, társalogtak tovább. — Úgy látszik ez gyakran megtörtént. — Igen. így feküdt vagy egy óra hosszat, aztán felkelt és az asztalhoz ült olyan frissen, mintha akkor érkezett volna hazulról. Csodálatos őserő volt benne. — Igen, sokszor kellett így találkoznia a Mámorfejedelemmel, míg megírta végül “Az őskaján”-t. A “nagy” költemények, nagy müvek “kilenc hónapi”, kihordási ideje általában sokáig tart: Vörösmartynak a Vén cigányát nagyon meg kellett szenvednie és nem is egyszerre írta meg az összes strófákat, mondottam én. — Igen. Ugyanazoknak az élményeknek sokszoros, ismétlődő átélése néha sokáig tart. Ady például néha otthagyta tisztelőit s egy belső szobába vonult a kávéházban. Vagy egy félóra múlva egy frissen írt új versét lobogtatva jött vissza, — tisztelői bámulata közepette. Meggyőződésem szerint Ady csak lemásolta az ilyen verset jegyzeteiből, vagy fejéből, — mert sokszor hallottam mondani: “Senkit se engedek a konyhámba belekukkantani!” — Ez nagy igazság, Zsiga bácsi, Rólad azt írta valamelyik rosszmájú kritikusod: “Móricz Zsigmond egy Nagy Notesz!” Én igazat adtam neki, hogy bár nem akart jót írni rólad, mégis nagy igazságot állapított meg. Mert minden nagy-mondanivaló írónak szüksége van a Nagy Noteszre, mely ott van a fejében, vagy a szívében, vagy a zsebében, sőt legtöbbször mind a háromban. Próbálná meg az a firkász a te zsebbeli Noteszedből megírni a vonat harmadik osztályában utazó “Mári nénit”, aki ott félholtra kacagtatja publikumát, a vele utazó egyszerű magyarokat! — Vagy a Hétkrajcárt, vagy a Sáraranyt stb. A Mári nénit majdnem egészen elmondtam könyv nélkül. Megjegyeztem, hogy ez Notesz nélkül nem született volna meg, mint Pallas Athéné Zeus fejéből, készen, teljes egészében. Illusztrálására behoztam nem régen írt versemet: A királyfi három bánata címüt. —• Nézd meg Zsiga bácsi: ez az első kézirata; nincs benne semmi javítás. De hány anyáról kellett sok évig jegyzeteket írnom a szívem noteszébe, hogy ezt a verset így, törlés-javítás nélkül, majdnem egy lélegzet-vételre megírhassam! Míg ezt mondtam, bejött Mariska néni, hogy az irodában vár valamilyen ügyben Gurály Rozika. — Tessék neki megmondani, hogy várjon egy kicsit. Erre elmondtam aztán Móricz Zsigmondnak és Rácz Palinak, hogy ez a Rozika amolyan öreg lány. Kendősen, egyszerűen jár. Kurátorom azt mondta róla nekem, hogy ez amolyan “tudós”, s ez olyan kifejezés, mint a Bibliában a “látó”. — Igen, emlékszem, a szír hadvezér bélpoklos volt és a prófétához küldték. A szír Ámán megkérdezte: “Hol lakik a látó”? — “Én vagyok a látó” — válaszolt a próféta. — Szóval ezt itt tudósnak nevezik, mert valami csodák történnek körülötte. —• Szeretném látni, — mondotta Móricz Zsigmond. Rózsika bejött. Leültettem a díványra. Kicsit görbén ült, böjtöktől lesoványodott arccal, testtel és kicsit megszürkült kék szemmel. Nem zavarta a két vendég jelenléte. — Mi újság, Rozika? Vagy két hete nem láttam. — Szeretnék misére adni meghalt szüléimért. De nincsen csak olasz pénzem. — Hogy jutott hozzá? — Hát tetszik tudni, a temetőben imádkoztam és mint máskor is, megjelent nekem az “Angyalka”, aki máskor a “földi mennyországba” szokott elvinni. Most Assziszibe vitt búcsúra. Szent képet akartam vásárolni, de nem volt nálam csak cseh pénz, elfogadták és ezt az olasz pénzt adták vissza. Nézegettük az olasz papírpénzt. Én is, vendégeim is. — Hogy tudott ott mozogni? Hisz maga, Rozika, nem ért olaszul. — Nem kellett, mert az Angyalka eligazított. — S ha a “földi mennyországba” viszi az Angyalka, akkor ott mit látott legutoljára? — Láttam egy ragyogó hegy tetején nagy fényességben Énokot és Illést. —• Egész közelről? — Igen. — Olyanok voltak, mint a galamb. — Szóval hófehérek. —• Igen. —• Jövő héten elvégzem a szentmisét. 20