Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-04-01 / 4. szám

Az olasz papírpénz ott volt az asztalon. Elgondolkoztunk mind a hárman.

Rozikát se lehet egy címkével elintézni, jellemezni. Ő maga mondta már többször is, hogy leskelődtek utána a falusiak. De nem mentek semmire se.

— Az Angyalkát csak én láttam. Megjelent, elvitt.

Tényleg sokszor megtörtént, hogy nem volt a templomban a mindennapi áldozó. Nem látták a búcsújáró helyeken. Nem kívánta a másét. Nem kéregetett. Nő-; vérével élt, akit özvegy Mezőnének neveztek. Mező Pistát tanítottam hittanra. Nagyon halvány, majdnem átlátszó arca volt, de nem árult el semmiféle terheltséget. Míg Rozikáról beszéltem, Móricz Zsigmond '’ővette Noteszét, mely zakója külső zsebében volt mindég és feljegyzett pár adatot.

— Örülök, Zsiga bácsi, hogy bekukkantottál nem a konyhámba, amit annyira féltett Ady is, mások is életükben, de legalább a kamrámban; most láttad Rozikát. Az iskolában láttad, hogy a gyerekek között mit csinálok. Béres Miska, a Vas dandár fia megmondta: “Isten földből kiformálta az ember testét és ráhuhokált”; így lettél te is; kálvinista lelkészek leszármazottja vagy ugyan, de édesanyád lelkész-lány létére paraszthoz ment férjhez. Földszagú lettél és az Isten “rádhuhókált”. Rádlehelte a magyar lelket, mely meg tudta látni és írni “Mári nénit”, a “sárarany Túri Danyiját”. Te már nem kérdeznéd meg tőlem, hogy tulajdonképpen mit csinálok én itten?

— Hát ki kérdezte tőled?

— Kosztolányi Dezső. Tudod nem szoktam járni írókhoz, szerkesztőségekbe. De valamiért, valakinek az érdekében vagy másért, nem emlékszem már, elmentem Kosztolányihoz a lakására. Sablonosán fogadott. Tudta, hogy premontrei tanár volnék, de a csehek elvették két gimnáziumunkat és rendem Nagykaposra küldött plébánosnak.

— Plébánosnak? És mit csinálsz ott?

— Hát hittant tanítok, prédikálok, misézek, esketek, gyóntatok, temetek.

— Hát te hiszel?

— Igen. Én úgy hiszek, mint a legprimitívebb öreg néni Nagy kapóson.

— Én nem hiszek, — mondotta Kosztolányi, aki a Prohászkás “Élet” című folyóiratban Stampa aláírással vezércikkecskével vezette be a lapot.

— Tudom — mondotta Móricz Zsigmond, — ott jelent meg folytatásokban “Harmatos rózsa” című regényem.

— Hát ez az író kérdezte meg tőlem, hogy mit csinálok falun, méghozzá mint plébános! Tudod, Zsiga bácsi, én egészen kiváló írónak tartom Kosztolányit. De ő már egy stilizált életet (mert a város az) tovább

stilizált irodalommá. Aszfalton és parketten nőtt, könyvtárak és szerkesztőségek között lett híres íróvá. Az alkotó erőit tápláló emlők kultúremlők voltak. A te alkotó erőidet Herkulesi Erővé táplálták az ősemlők, a magyar Föld, a magyar Nép és a magyar Munka kezdetleges őserői. Ezért kérdezte Kosztolányi, hogy én mit csinálok falun.

Móricz Zsigmond így szólt mosolyogva:

— Hát igen. A szerkesztőségek. A múltkor ott voltam a Nyugat szerkesztőségében. Babits egy rólad szóló elismerő cikk elolvasása után olyan ideges lett, hogy elájult.

Összemosolyogtunk Rácz Palival, aki így szólt:

— Induljunk a vásárba, mert Zsiga bácsi azt nagyon szereti. Neki ez is egy “kamarája”.

Móricz elmosolyodott. Elindultunk a féloldali járdán; amikor a kálvinista papiakhoz és a református iskolához érkeztünk, Móricz megkérdezte:

— Hány iskola van itten?

— A plébánia mellett láthattad a katolikus iskolát. Itt van a református iskola. Az államiban pedig ott voltál a hittanórámon.

Mikor lefele kezdtünk menni Hadabudára, a vásártér felé, már messziről megláttam “Jancsikát”.

— Tudod, Zsiga bácsi, a vezetéknevét nem tudom, de minden falunak van egy ilyen Jancsikája. Se apja, se anyja, csűrökben, istállókban hál. Itt is, ott is löknek neki valami ennivalót, — ő meg úgy hálálja meg, hogy segít disznót, tehenet kihajtani, mikor tavasz elején még rakoncátlanok, — vagy segít csépléskor pelyvát hordani. De nem szabad megkérdemni tőle ezt: “Jancsika, mi kaparász a mellyedben?” — mert rögtön dilinóssá válik. Egyébként figyelj ide.

Jancsika közben odaért hozzánk.

— Hol voltál Jancsika? — kérdeztem.

— Az erdőn jártam. Paszulykarókat vágtam az öreg doktorné tekintetes asszonynak, most viszem hozzájuk.

— Mi kaparász a mellyedben Jancsi, — kérdeztem tőle.

Erre szanszkritül, vagy angolul, vagy az Isten tudja milyen nyelven kezdett beszélni. Szóval előjött belőle á bolondos lényege.

Móricz Zsigmond egy palánk-kerítés peremén feljegyzett valamit Noteszébe. Leértünk a vásártérre. Mi Palival külön “cserkésztünk” olyan néznivalók után, amiken mosolyoghattunk. Móricz Zsigmond meg-megállt egy-egy alkudozó, vitatkozó csoport mellett, háttal a társaságnak, mintha más érdekelné. Kihallgatta beszélgetésüket és jegyezgetett.

Aztán a vásár népe oszladozott. Hallatszott az első harangozás a szokásos szombatesti litániára. Lassan elindultunk mi is a plébánia felé. A féloldali járdán

21