Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-04-01 / 4. szám
A PARASZTKERT — Naéy Méda novellája — Az asszony az oszlopos tornácon állt és á távozó férfi után nézett. Mindkét kezét ökölbe szorította, fejét magasra dobta, egész teste szinte megmerevedett, miközben suttogta: Nekem mindég engedni kell, mindég! Nekem sohase lehet igazam! A férfi éppen akkor ért a kertajtóhoz és döngve bevágta maga után, úgy hogy az orgonabokrokról ködszerüen permetezett le á megülepedett por. A kicsi a hirtelen zajra fölsírt a kocsijában és kapálódzó kezecskéjével magára rántotta a könnyű kendőt, amellyel le volt takarva, hogy ne bántsák a legyek. Az asszony föléhajolt és apró, kedveskedő szókkal vigasztalta, míg újra álomba nem merült. Aztán a hosszú, zöldrefestett virágládák mellé lépett, amelyek a tornác oszlopait összekötötték és elgondolkodva tépegetni kezdte az elszáradt muskátlileveleket és a kerti asztalon gyűjtögette. Utált átmenni a szőlő-intézőékhez, igen csak ez az egy szó fejezte ki kényelmetlen érzéseit, ha az ura kérésének engedve beleegyezett a kénytelen látogatásba. Ott mindég megsértették, megalázták, sőt még ki is nevették, ha nem értette meg két értelmű vicceiket. Ott még sokszor az ura is ellene fordult, pedig odahaza mindég hangoztatta, hogy így szereti őt ilyen szerényen, csöndesen és kérte, hogy sose tanulja el a többi tiszti asszony hangos modorát. Mégis, ha ott voltak, lehet, hogy a bor hatása alatt, de mindég esőstől kapta a szemrehányást, hogy miért nem volt olyan jókedvű és mulatságos, mint a többiek. És ma este megint át kell menni. Hiába akart kibújni, hiába mondta, hogy nem bírja elviselni az ottani hangot, modort, durva bókokat, az ura annál nagyobb méregbe jött: Ment volna herceghez feleségül és ne gazdatiszthez, ha anynyira kényes, — és csók nélkül, egy köszönő szó nélkül itthagyta. Mi lenne, ha ő azt mondaná: nem és nem! Úgy járna, mint amikor a kert miatt szólalkoztak össze. Egy álló hétig nem nézett rá az ura, mindaddig, míg alázattal hozzá nem lépett és azt nem mondta: Legyen, ahogy te akarod! Pedig akkor, azt a szót nagyon nehezen mondta ki. Soha annyira nem fájt, hogy engednie kellett. Pedig annak is Rita, a szőlőintézőék asszonylánya volt az oka, nemcsoda, ha nem óhajt vele találkozni. Július elején, hogy látogatóba átjöttek hozzá, körülnézett a kertben és gúnyosan, fitymálón odamondta: “Parasztkert!” Valóban nem voltak éppen szabályosan elültetve a virágok és megtörtént, hogy valamelyik hirtelen növő kis jószág a másik elé furakodott és kecsesen fölugró szárával elrejtette az alacsonyabbat. Belátja, voltak a kertben hibák, még nem ismerte eléggé a virágok fejlődési lehetőségét és úgy messziről bizony kicsit öszszevisszának látszott. De csupa szín és illat volt. Zümmögő méhek és kitárt szárnyú lepkék kergetőztek fölötte. Míg most, ha egy bogárka erre is téved, gyorsan elmenekült, mert ugyan mit keressen mértani ábrák hátán és olyan füszőnyegen, amelyen még vadvirágok se nőnek. Egész télen a kertet tervezte. A hazairól mintázta meg, az édesanyja kertjéről. Az új otthonában a régit akarta elhozni, hogy közelebb legyen a szívéhez. Kora tavasszal nagy kosár virágtövek érkeztek édesanyjától és gondosan összegyűjtött magok apró tasakokban. Mennyi örömmel rakosgatta, mérte, ültette, vetette és hogy vigyázta növekedésüket. Voltak ágyások, amelyeket maga gyomlált is ki, nehogy a lányok vigyázatlanul kiszaggassák az ismeretlen kis növényeket. Egyszerre készen állt a kert. Édesen, buján, összevissza, egyik keresztül hajolt a másikon és huncutul visszanevetett, hogy sikerült túlnőni a kiszabott korlátokon. A sarkantyú terpeszkedőn az árvácska fölé hajolt, és a százszorszépet takarón a bársonyka nagy bokrot növesztett. Mint a katonák, sorfalat álltak az évelő szarkalábok, lila egyenruhában, az oroszlánszájak meg tarka szépségükben úgy tátogtak, hogyha feléjük sétált, hát föléjük kellett tenyerét simítani. De a legkedvesebb barátai mégis az illatos virágok voltak. Sürü bugájú violák, halványan szelíd rezedák, rozmaring, finoman és karcsún, Istenfa, azaz seprüs ruta, borzasán és álmosító füszerszaggal, levendula, fodormenta, zsálya és a parasztosan erősszagú bazsalikom. Éppen úgy minden, mint az özvegy jegyzőné kertjében, ahol ha egy elhullott virágmag valahol az útszélen kelt ki, akkor sem lehetett kitépni: — Ne bántsátok — mondja anyja —, ott is nekünk illatozik. Jól emlékszik, egyszer egy bolondos kis vadpipacs vetett gyökeret a széles ládájú leanderek között, a kemény, ledöngölt talajban s éppen ott, amerre át szoktak járni. Édesanyja nem engedte kitépni: Nézzétek, mennyi bimbó van rajta, éppen annyi, mint ti gyerekek nekem. Hagyjátok, úgyis biztos sajnálja, hogy nem a búzakalász mellett nőtt. Hiszen annyi helyünk van. — És mindannyian egész nyáron kerülgették a kis gubancos bokrú idegen jövevényt, amelyik hálából folyton csöpp, tüzes ruhájú pipacs-gyerekeket dajkált, míg csak le nem kaszálta a fagy. És most, asszonyfővel, ennyi virágot meggyilkoljon! Mert igenis, gyilkosság, amit az ura tőle kíván. Bimbózó és virágbaborult palántákat szemétre dobjon, 14
