Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-04-01 / 4. szám

egy fiatalembernek, aki már pár perce mögölttem állhatott, bemutatott. A magas, szélesvállú fiatalember elmormogta a nevét és Jolánhoz fordult meghitt, kissé szemtelen mosollyal. — Gratulálok — mondta erősen hangsúlyozva a szavakat, — az új szerzeményhez. — Jolán úgy tett, mintha nem értené és a fiú folytatta. — Úgy hallottam, hogy... új zongorát vett, még pedig rokoko stílusát, már tudniillik görbelábút. — Erre azután mindenki, nevetett. Mikor hazamentem, újra átgondoltam az estét Hát báb voltam. Vörös posztó, csalétek vagy tudomisén mi és egy percig is remélni mertem, hogy engem szeret. Meg kellett volna persze kérdeznem azt az ifjút, hogy mit jelentsen az ostoba tréfája és ha visszafelelt volna, akkor... párbaj... Lehúnyt szemem előtt lejátszódott az egész komédia, amelyet el kellett volna játszanom és mire elaludtam, már ott tartottam, hogy megbocsátottam Jolánnak, aki sírva könyörgött a szélesvállú életéért és biztosított, hogy csak engem szeret.

Másnap a legudvariatlanabb módon lemondtam a már megbeszélt kirándulásról és kimaradtam a társaságból, de a véletlen mégis úgy akarta, hogy Jolánt vegyem feleségül. Szüléink összeházasítottak bennünket. Ha Jolán valaha szeretett is, házasságunk napjától kezdve gyűlölt, de én mindjobban és szenvedélyesebben szerettem. Eltűrtem szó nélkül szeszélyeit, csakhogy mellette lehessek. Hagytam, hogy gúnyoljon és nem bántam, ha goromba volt. Valahogyan minden eltörpült, ami eddig volt, annyira szerettem Jolánt. Pedig pokol volt az életem. De egy napon minden megváltozott. Jolán kedvesebb lett, mosolygott, törődött velem és én már azt hittem, hogy meg tört a jég és végre boldog leszek. Egyszer aztán feltűnt nekem, hogy jóbarátságról beszélt, mely elvált házastársak között létezhet, hogy ma már nincsenek olyan barbár viszonyok, hogy egyik házastárs kényszerítené a másikat, hogy vele éljen, ha válni akar. Igen, Jolán el akart tőlem válni, de én elhatároztam, hogy bármilyen áldozatomba is kerül, Jolánt megtartom. Akkor a szeszélyére gondoltam, de nem így történt. Mikor végre Jolán nyíltan kijelentette, hogy válni akar és én megmondtam, hogy én nem válók, feleségem újra megváltozott. De nemcsak ő, hanem az egész házirend is. Nem járt haza rendesen vacsorázni, feltűnő ruhákat csináltatott és engem észre sem vett így történt, hogy egy asztalon felejtett levelet elolvastam. Nem fért kétség hozzá, Jolán megcsalt. Nem tudtam, hogy mit cselekedjek. A levelet egy ideig magamnál tartottam, de égetett, mint a tűz és eldobtam. Nem tudtam határozni, de még felfogni sem teljes nagyságban a valóságot. Egyelőre ösztönszerüleg cselekedve, a levelet óvatosan visszahelyeztem az asztalra és ekkor már nyilvánvalóvá vált magam előtt,

hogy én nem fogok a levélről tudomást venni. Meg akartam menteni a boldogságomat minden áron, csak az asszonyt ne veszítsem el. Megcsalt? Nem követelhetem, hogy egy életet nekem szenteljen, a kis semmi embernek. Örüljek, hogy mellette élhetek. És egy szóval sem említettem Jolánnak, hogy a levelet olvastam, de este, mielőtt elaludtam, újra szemem elé képzeltem a levelet és látni véltem, amint Jolán arcába vágom annak minden szavát, mint bizonyítékot, szóhoz sem engedtem jutni, annyira hitványnak tartottam, hogy engem egy akármilyen fickóval megcsal. A barátját pedig felpofoztam és ő gyáván bocsánatot kért, de én csak Jolánnak bocsátottam meg, akiből ezután odaadó, hü feleség lett... elaludtam.

Pár nap múlva feleségem tükrén egy férfi arcképet pillantottam meg, de ekkor sem szóltam. Jolánt egy este — midőn mélyen kivágott ruhába öltözve indulni készült — megkérdeztem, hogy hová megy. De ő gúnyosan a szemem közé nevetett és azt mondta: “a barátomhoz”. De nem elégedett meg ezzel, hanem még megvetéssel felsorolta, hogy a levelet szándékosan hagyta az asztalon a fényképet is, de én olyan gyáva voltam, hogy egy szót sem szóltam neki és most is a barátjához megy, ha nem hiszem, menjek utána. És elment Én pedig egész éjjel sírtam.

Most pedig itt vagyok.

* * *

A doktor egy ideig nézte a fényesszemü embert és azután egy hirtelen elhatározással, mint a játékos, aki mindenét egy tétre teszi fel, a szomorú férfi szeme közé nevetett

— Maga nem beteg, semmi baja sincsen, minek jött hozzám? De engem, mint férfit érdekelt, amit elmondott és ezért nem szakítottam félbe. Hát ilyenek is szaladgálnak nadrágban, mint maga és azt képzelik, hogy ők férfiak. Amit pedig az álmairól mondott, az hazugság. Mert minden álomnak valamilyen magja van és csak olyat álmodhat, amit — ha csak egy századrésznyit is — átélt, vagy át fog élni. Maga pedig egy gyáva, aki fejvesztetten orvost keres fel és hazudozik neki.

A férfi homlokáról verejtékcseppek gyöngyöztek, kezei kapaszkodva húzódzkodtak ökölbe. De az orvos kíméletlenül folytatta:

— Ismétlem, ha egy álmát is, amit elmondott, valaha megálmodta volna, nem állna most itt, de volna, hogy honnan merítsen erőt és nem fordulna orvoshoz. Az én hosszú praxisom alatt ilyen hitvány pojácát még nem láttam. Ami pedig a feleségét illeti, az a nőszemély egy közönséges...

Ebben a pillanatban a kis ember két hatalmas poll