Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-04-01 / 4. szám

— Valid be, hogy te voltál! — Ugyanakkor a hátam mögött a kis Kertész megrántotta a kabátomat és súgva kérdezte, hogy kölcsönadom-e a zsebkésemet? Az én szegény fejem lüktetett és úgy éreztem, hogy a homlokomon szétpattannak az erek. Ujjaim egy darab itatóst morzsolgattak széjjel. Jaj, csak el ne áruljam a Soost és a Kertész azt kérdezi, hogy kölcsön adom-e a késemet, persze, hogy adom. Halkan akartam súgni, hogy adom, ehelyett azonban érces hangon mondtam, hogy — igen. — a tanár reám nézett és az osztály mint egy miniatűr tömeg morajlott. A tanár úr még mindig mereven nézett — Szóval, te voltál? Bevallód? Leülhetsz, óra után velem jössz a tanáriba. — Úgy is történt, de dorgáláson kívül nem kaptam más büntetést. Ellenben bármit is kérdezett tőlem, mindenre igennel feleltem. Olyan izgatott állapotban voltam, hogy még egy rablógyilkosságot is magamra vállaltam volna. Délben az iskolakapu előtt egy pár fiú megvárt és a szőke Arkády odaszólt nekem, hogy vasárnap kirándulnak és velük tarthatok. Ez megtiszteltetés volt és tudtam, hogy helyreállt a tekintélyem. Hazamenet, elmerülve gondolataimban, majdnem felborítottam egy járókelőt. Undort kaptam a szőke Arkádytól és a többiektől is. Most már nem kívánkoztam velük menni és úgy éreztem, hogy meg kellene nekik mondanom, hogy nem volt férfihoz méltó a viselkedésük, mert egyhangúlag kellett volna engem megcáfolniok, midőn a Soss helyett vállaltam a bűnt és... Persze egy szót sem szóltam és kirándulni sem mentem.

Festő szerettem volna lenni. Szüleim meg voltak győződve tehetségtelenségemről és hogy kiábrándítsanak a művészetből, de ugyanakkor önállóságra is szoktassanak, külföldre küldtek. Persze, nagyon nehezen tudtam csak megélni a nekem küldött pénzből, de az apám szándékosan küldött csak keveset, hogyha csak rövid időre is, ízelítőt kapjak a nélkülözésből és az otthon tikkasztó polgári jólétét megbecsüljem. De én boldog voltam. Végre egyszer alkalmam nyílik, hogy megmutassam, mi rejlik bennem. Elutazásom előtt hónapokkal már olyan állapotban töltöttem éjszakáimat, hogy nem tudom ma sem, mi volt: álom vagy lázas ébrenlét. Este sietve lefeküdtem, fejem alá gyűrtem párnáimat és alattomos módon kezdtem gondolkodni. Igen, alattomosan, mert színleltem magam előtt, hogy közömbös dolgokon jár az eszem, míg egyszerre csak azok a képek és gondolatok jelentek meg lelki szemeim előtt, amelyeket forró áhítattal, titkos vággyal vártam. Híres festőnek láttam magam, ünnepeltnek, elismertnek és én az igazi tehetség határozottságával javítottam rajzaimat és a körém gyűlendő újságíróknak rövid, velős mondatokban beszéltem művészetemről. A vonalak csudálatos új szerepéről. Boldogan mutattam rajzaimat, amelyeken egyetlen vonal sem hasonlított arra, amit a fotográfián szemnek vagy szájnak látunk, egyetlen szín sem, amelyet az életben látni vélünk, a megszokott vonalak eltűntek, hogy helyet adjanak fénypontoknak, szaggatott jeleknek, amelyek látszólag káoszt képeztek, értelmetlennek látszottak, de egyszerre csak kibontakozott a modell, nem mint merev fotográfia, de ezermozdulatú meglátás, ismerős gesztusok és ezekkel harmonizáló színek, maga az élet, a megrögzített élet, mely önmagában forr tovább. Mint ahogy a tenger egyetlen csöppjében is benne van az egész végtelen óceán. Közben lecsukódtak szemeim, de csukott szemmel tovább szőttem az életet és reggel fáradtan keltem fel. Rajzaimban pedig még a forma sem volt tökéletes és nem hogy elvethettem volna, de még keresnem kellett a sablonos vonalakat, hogy egyáltalában kifejezhessem magam.

Eljártam a rajzakadémiára, de nem szívesen. Órákig ültem és mintha megmerevedett volna a kezem, egy rendes vonalat sem tudtam húzni Szégyeltem magamat rettenetesen és féltem, de vártam is pajtásaim és tanáraim gúnyolódását, de ez nem következett be. Tanáraim a legritkább esetben javították rajzaimat és akkor is kíméletesen és előzékenyen. Végre röjöttem, hogy teljesen tehetségtelennek tartanak, akit nem érdemes korholni. És így is volt. Rajzaim annyira átlagmunkák voltak, hogy nem is lehetett volna rajtuk javítani, nem volt mit változtatni a tengeren, mert kék volt, mint a kékítővíz, amit a mosásnál használnak, az alakjaim pedig arányosak, mintha centiméterrel vetettem volna őket papírra. A legborzasztóbb, hogy én mindezt láttam, de beletörődni nem tudtam. És megint az álmokba menekültem, ahol bár viaskodva, harcolva, de terveimet keresztülvittem.

Hazatértem után két évvel ismerkedtem meg Jolánnal. Jolán szép volt és okos és úgy láttam, szívesen van társaságomban. Én nagyon szerelmes voltam. Egy este Jolánnal és szüleivel egy tánchelyiségbe mentünk. Tánc közben Jolán halkan és gyorsan odasúgta nekem, hogy szorítsam erősebben, majd tánc után belém karol s míg az asztalhoz mentünk, állandóan kedvesen mosolyogva reám nézett. Hát szeret!... És úgy ujjongott a szívem, hogy azt hittem, kiszakad a mellemből. Éreztem, hogy mint növök, növök saját magam fölé, hogy kapok erőre, hogy vetem le a rettenetes kényszerzubbonyt, mely idáig fogva tartott, hogy gyűröm le a félénkség körém csoportosult árnyait. Igen, ennek így kellett lenni, hogy egy nő adja vissza önbizalmamat. Ha most tükörbe nézhetnék — gondoltam, — akkor biztos látnám, hogy szép vagyok, ha beszélhetnék, szellemes vagyok.

Ez az én újjászületésem. Ekkor Jolán hátrafordult és

10