Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-03-01 / 3. szám
SZIGETVÁR OSTROMA Szolimán, a törökök hatalmas szultánja arról álmodozott, hogy meghódítja az egész világot. Nemsokára el is indult világhódító útjára, mely Magyarországon vitt keresztül. A roppant török sereg átkelt a Dráván és félelmes árvízhez hasonlóan hömpölygött előre. Egyszercsak megállt a hatalmas sereg. Mi akadt útjába? Ki állította meg? Szigetvár és annak hős kapitánya, Zrínyi Miklós, tartóztatta föl a világ meghódítására indult török hadat. Százötvenezer harcosa volt a török szultánnak. Szigetvárat pedig mindössze kétezerötszáz magyar vitéz védelmezte, élükön a hősök hőse: Zrínyi Miklós. Zrínyi Miklós fölkészült a harcra, föl a halálra is. Kisfia, György is fegyverhez nyúlt. De apja kivette a kezéből. — Gyönge még a te karod a harcra, fiam! Menj el rokonainkhoz s ott növekedjél, erősödjél, okosodjál, hogy majd jobban szolgálhasd hazádat! Az engedelmes fiú hajlott a jó szóra és még idejében elhagyta a várat nagy szomorúsággal szivében. Zrínyi Miklós ezután maga köré gyűjtötte vitézeit és igy szólt hozzájuk: — Fiaim, kemény harc előtt állunk! Lehet, hogy mindnyájunkra halál vár. Azért én azt mondom, aki fél a haláltól, hagyja el a várat! A vitézek erre egy sziwel-lélekkel kiáltották: — Veled élünk, veled halunk! Egyetlenegy ember sem akadt, aki cserbenhagyta volna vezérét, Zrínyi Miklóst. Szolimán szultán már ott állót óriási seregével Szigetvár alatt. Százötvenezer török katona és háromszáz ágyú nézett farkasszemet Szigetvárral. A török ágyuk csakhamar dörögni kezdtek. Ontották a várra a tüzet és a halált. A vár külső falai egymás után dőltek romba. A magyar hősök egymás után estek el. Zrínyinek már csak hatszáz katonája volt. Behúzódott velük a vár legbelső részébe és ott készülődött a végső küzdelemre. A törökök áthatoltak a külső várfalak romjain. Azt gondolták, hogy most már sikerül elfoglalniok a várat. De odabenn meglepetés várta őket. Zrínyi és néhány száz katonája hősiesen viszszaverte a törökök támadását. Sok török katona maradt holtan a várban. Már egy hónapja is elmúlt, hogy parancsot adott Szolimán Szigetvár ostromlására. De a vár még mindig a magyarok kezében volt. Bezzeg szégyelte magát a török sereg hatalmas ura! — Nem nyugszom addig, mig el nem foglalom ezt a hitvány várat. Látta, hogy a tömérdek katonával és a sok ágyúval nem ér célt. Azért hát cselhez folyamodott. Követeket küldött Szigetvár urához. A követek meg is jelentek ott és alázatosan hajlongva igy szóltak: — Hős Zrínyi Miklós, az üzeni neked a hatalmas Szolimán szultán, hogy több ország urává és királyává tesz, csak engedd át neki a váradat! — Szigetvár nem eladó, a magyar becsület sem! — szólt Zrínyi A török követek szégyenkezve állottak odább. Azután ismét dörögtek az ágyuk és csattogtak a kardok. Elölről kezdődött a harc. De már nem tartott sokáig. A várban egyre fogyott a puskapor, az élelem és az ember. Zrínyi tudta, hogy ütött az utolsó óra. Magára öltötte legszebb ruháját. Minden zsebét teletömte arannyal, hadd legyen teljes az öröme ellenfelének, aki majd halálos csapást mér rá. __ Fiaim! — szólt most Zrínyi utoljára katonáihoz, — ütött halálunk órája. De nem adjuk olcsón életünket! Török ide be nem teszi a lábát addig, mig életben vagyunk! Utánam! . . . Zrínyi erre lebocsájtatta a hidat és elsütötte a kapunál levő nagy ágyút. Az ágyú utat vágott a török tömegben és a füstfelhőben Zrínyi hőseivel kirohant. Előtte vitte Juranics Lőrinc Magyarország címeres zászlóját. És a zászló csakhamar az utolsó szigetvári hősök holttestére borult. Drágán adták életüket. Zrínyit egy golyó mellén találta, ő azonban tovább harcolt addig, mig egy másik golyó az életét ki nem oltotta. Hős baj társai körülfogták az elesett vezért és testét védelmezve hullottak el valamennyien. Ott esett el mellette a zászlótartó Juranics, ott festették drága vérükkel a földet Csáky György, Istvánffy Pál, Bajoni János főnemes ifjak, Patasics Péter, Kobacs 5!
