Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-03-01 / 3. szám

tonáknak, mind itt segítettek a férfiaknak, mert tudták, a török sereg azt reméli, a robbanás úgy megrémítette az egrieket, hogy alighanem könnyű lesz velük elbánni. Meg kell hát mutatni, hogy még ilyenkor is helyén van a várban mindenkinek az esze, meg a szive is, tudnak még védekezni, pedig talán száz ostromló is áll egy-egy védővel szemben.

Több mint három hete ostromolta már a török sereg Eger várát, amikor a robbanás uj reményt csepegtetett szivükbe.

Roham roham után következett. A török seregen meg se látszott, hogy tömérdek embert vesztettek. Mintha csak a tengerből merítenek ki egy cseber vizet. De benn a várban annál jobban tudták, ki hiányzik a vitézek közül. Tudták, ki sebesült meg. Ott ült ágyuknál Dobó Klára Katica, vagy valamelyik barátnője, vigasztalni, hogy ha ő nincs is a bástyán, nem lesz baj, elvégzik a többiek az ő munkáját is. Kicsit szélesebb a köz az egymást támogatva harcoló magyar vitézek között, de nem akkora, hogy beengedjék az ellenséget.

És amikor megcsendült a vár egyik templomában a lélekharang, fekete fátyolt borítottak fejükre az asszonyok, imára kulcsolták kezüket, elkísérték a halott hőst a temetőbe, úgy adták meg neki a végső tisztességet. A sírnál meg nemcsak az elesett vitéz lelke üdvösségéért imádkoztak, hanem azért is, hogy ne engedje az Isten török kézre kerülni Eger várát. Ne engedje, hogy ez a darab is kiszakadjon az ország vérző testéből, ne kerüljön Eger, a környék sok hőslelkü aszszonya török rabszolgavásárra.

Az asszonyok jól tudták, milyen sors vár rájuk, ha Eger elesik. Akit első dühükben nem ölnek meg a török katonák, akiért gazdag rokonság nem fizeti meg a súlyos váltságdíjat, török hárem lakója lesz, ha fiatal, ha meg idősebb, rabszolgaként tengeti életét ott, ahova a rossz sors sodorja.

Volt az egri nőknek mitől félni és ez a félelem ezerszeres e:.őt adott gyenge karjukba. Ez adott arra erőt, hogy elfelejtsék: pihenni is kellene. Kora hajnalban már talpon voltak, sütöttek, főztek, mert a harcoló katona erejére vigyázni kell. Azután elszéledtek, mindenki oda ment, ahol legtöbb munka várt rá. Egyik a kórházba sietett, segített a seborvosnak a sebesülteket bekötözni. Másik a tépéseket készítette elő. Harmadik a temetőbe megy, mert akármennyi a munka, akármilyen nagy a veszedelem, a hősök sírját ápolni kell. Ott vannak az árvák, akikről gondoskodni kell.

Az özvegyek tudták, most nincs idő se sirni, se tépelődni. Paksy Jóbné Homonnay Margit példáját követve, elesett férjük fegyverével jártak, hogy megpróbáljanak bosszút állni a halottakért. És a bástyák, falak sebeit is tapasztani, javítani kellett, mert már tizenkét rohamot intéztek a törökök a vár ellen, ami az erődítéseket ugyancsak megviselte. Már nem mondták, hogy akol, meg vakondtúrás. Vad dühvei ostromolták ezt a kis sasfészket, ahol csupa halálraszánt vitéz próbál védekezni az ostromlók tengersok népe ellen.

Elérkezett az utolsó roham. A lesújtott, elkeseredett török vezérek azt mondták: jöjjön még egy utolsó roham. Most beveszik Eger várát. Mert ha nem, akkor az Isten a magyarok oldalán harcol, ő ellene meg mit tehet emberek vitézsége, minden tudománya?

VERS - VERS HELYETT

Jaj, Istenem, már három óra, s még nincsen kész a versem!

Én nem tudom, miért vagyok ma ennyire tehetetlen.

Emlékszem: néhány sort sietve leírtam, s nemsokára egy régi kép jutott eszembe és nem tudtam tovább a verset folytatni s befejezni, letettem ceruzámat; nem érdekelt már semmi, semmi, úgy elfogott a bánat.

Nem is tudom már, mi okozta:

egyszerre, észrevétlen’,

szelíden és lefátyolozva

egy kép suhant elébem,

egy régi kép, amelyet egyszer

egy pillanat; — könnyes szemekkel

régen szivembe vésett

vizsgáltam ezt a képet

azóta sokszor én, de rögtön

félénken fölfigyelve,

mihelyt a hideg ész könyörgön

igy suttogott fülembe:

"Téged ma semmi sem vigasztal, nincs gyógyszer bánatodra: hiába könnyezel, ma azzal nem sokra mégy, de hogyha hiszel nekem, ha bízol bennem erősen, megígérem, kioktat minden érthetetlen titokra bölcseségem ...”

Minderre hallgattam, ha máskor megkísértett a bánat, de ma feledtem szózatát, oly hirtelen tört magának utat a lelkemben, és nyomban ott hagyva árva versem, hosszan-hosszan elálmodoztam, ámulva elmerengtem.

Nem is tudom, mi volt az álmom: a régi képből busán, szelíden, árván, szemrehányón tekintett rám a multam.

Ijedt kiáltás tépte lelkem, miként egy tébolyultét: édesanyámat hol keressem? hol van? találkozunk még?

Hol van két nővérem? miért nem szabad most átölelnem őket? miért, hogy igy kell élnem magányban, idegenben?

Gyötört, megkinozott a kérdés:

49