Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-03-01 / 3. szám
fiába, újat, meleget adni a szegény sebesült vitézeknek. Este meg pihenésképpen együtt ültek az egri asszonyok, leányok, tépést készítettek, mert egyre-másra jöttek a hirek, hogy közeledik az ellenség. Az idén, 1552-őt írtak a kalendáriumba, nem szüretelök énekétől, ágyuszótól lesznek hangosak az egri dombok. Szerencse, hogy a vitéz kapitány olyan jó gazda, bőven halmoztatott fel a városban élelmet, bort, mert az idén nem emberek aratnak ezen a tájon, hanem a kaszás halál. Amig a kis várban lelkesen készülődött az ostromra egy maroknyi elszánt magyar, Ali, meg Achmed basák vezénylete alatt százötvenezernyi török közeledett Egerhez. Körülvették a várat és elkezdődött a mérkőzés a kis védősereg, meg a több mint hetvenszeres túlerővel közeledő ostromlók között. — A magyarok el vannak a halálra szánva, — állapították meg a törökök, mikor az egyik bástyán koporsót pillantottak meg — Evvel jelzik, hogy megadás, hódolat helyett inkább a halált választják. Csak az érthetetlen, hogy a koporsó mellé két lándzsát tűztek, egyiken a törökök, másikon a magyarok harci jelvényei ékeskednek. Csak nem azt akarják evvel izenni, hogy ebbe a koporsóba vagy a magyar, vagy a török vitézek kerülnek bele? Ez azután nevetséges elbizakodottság volna! Másfélszázezer embernek Eger vára csak rossz akol, apró vakondtúrás, amit egyetlen rohammal eltörölnek a föld színéről. így lesz ez Allah nagyobb dicsőségére, de meg a magyarok okulására is, hogy belássák: semmi értelme sincs annak, odaállni néhány emberrel egy-két rozoga bástya mögé, megpróbálni meglassítani a felséges szultán hadainak előrehaladását. Mert mást igazán nem tehetnek. Egy pár napra feltartóztathatják őket, de komoly ellenállásra bizonyára a iegelvakultabb, legkevélyebb magyar vitéz se gondol. De ezek a furcsa magyarok úgy látszik mégis olyasféle kalandos tervet forgatnak bolondos, csökönyös fejükben, hogy védekezni kell a törökök ellen, mert az első rohamokat egymásután verik vissza, amivel ugyancsak felbosszantják a vitéz török sereg hatalmas vezéreit. De meg emberben és jószágban is alaposan megkárosítják az ostromló sereget, ami igazán vakmerőség! így azután szégyenszemre nem tették tönkre az első rohammal ezt a semmi kis vakondtúrást, hanem kénytelenek voltak úgy viselkedni, mintha rendes, komoly várral állnának szemben. Egyik rohamot a másik után indítják az egri bástyák ellen. És érthetetlen, hogy a váracska még mindig áll. Hiába lövik éjjel-nappal. Mintha tündérek, vagy boszorkányok laknának benne, földöntúli hatalommal, minden rést rögtön betömnek. Igaz, arra nem számíthattak a törökök, hogy amikor a bástyákat javítják, a város, a környék legelőkelőbb asszonyai, leányai versenyt hordják a téglát, követ a jobbágyokkal. De még másképpen is segítettek a védelmező hősöknek az egri nők. Nagy boroskupákkal jönnek-mennek a bástyákon, ahol fáradt, tikkadt katonát látnak, vagy akár munkában elfáradt jobbágyot, odamennek, egy kis italt adnak neki, jó egri bikavért, ami igazi orvossága a kimerült embereknek. A jóleső ital, meg a honleányok szeméből sugárzó lelkesedés azután megszázszorozta a védősereg minden tagjának erejét. Egyik támadás a másik után következik. Szeptember 12-én A családunk szégyene Dóczy Pongrácz öregapám fia volt. Az eszének úgy tartották, Valami kis híja volt. Nem tanult jól, nem is játszott, Szomorú volt kék szeme. Sokszor hallá: te vagy Pongrácz A családunk szégyene! Teste virult, nagyra nőtt fel, mint a gaz Útjába volt egész háznak A deli, de bús kamasz. Ekkor zúgott a hazán át, Mintha az ég zengene: “Talpra magyar!” s ment honvédnak A családunk szégyene. Dóczy Pongrácz, nemes úrfi vala bár, Sohasem lett czifra tiszt úr, Bornyú alatt nyögve jár. Durva hadnép atyafinál Kegyelmesebb légyen-e? A családunk szégyenéből Lett a század szégyene. Sokat vétett, a lépésben legkivált; Balra fordult “jobbra át”-ra, “Állj”-ra sokszor meg nem állt. De azért, ha durrogott már Ágyú, puska, — szép zene: Odapörkölt a németre A családunk szégyene! Budavárát ostromolta a sereg. Készültek a nagy rohamra: — Ki az, a ki nem remeg? Ki megy elől majd a létrán, Mint a roham ékhegye? ... “Én!” — s kilép a századsorból A családunk szégyene. Tüzokádó vár falának létra dől, Dóczy Pongrácz fenn a létrán A halálba megy elől... Győztes zászlónk leng az ormon S már nem látja kék szeme, — Már családunk dicsősége A családunk szégyene! Kozma Andor 47
