Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-03-01 / 3. szám
NAGYSZERŰ MAGYARÁZAT Sir Frederik Bridge, az első világháború előtti időkben a londoni Westminster-templom külföldön is ismert orgonistája volt. Egyizben oroszországi hangverseny körúton járt, amelyre elkísérte barátja, Player regényíró is. Megnézték Moszkvát és tovább akartak utazni Szentpétervárra, ahol az orgonamüvésznek hangversenyt kellett adnia. Már csak negyedórájuk volt a vonat indulásáig és még mindig nem kaptak kocsit Végre előkerült egy rozoga kerekes alkotmány. De most fölmerült a kérdés, hogyan magyarázzák meg a kocsisnak, hogy a pályaudvarra vigye őket. Oroszul egyikük sem tudott, a kocsis viszont nem értett más nyelvet. Végre Playernek nagyszerű ötlete támadt. — Tudod mit? — mondta fölragyogó arccal, — te a mozdonyt fogod utánozni, én meg fütyülök hozzá és a kezemmel mutatom a kerék forgását. A zseniális ötletet meg is valósították. Az orgonista fújtatott, mint mikor a mozdony gőzt ereszt ki: “s ... sss ... ss .. .s.” Player pedig vadul fütyült és csikorgóit. Tökéletes hangjátékkal ábrázolták a vonatot. A kocsis egy darabig némán bámulta a furcsa együttest, aztán vidáman intett, hogy üljenek csak be a kocsiba. A két utas föllélegzett. Még volt tizenegy percük, remélték, hogy elérik a vonatjukat. — Nagyszerű Gratulálok az ötletedhez! — lelkesedett Sir Frederic. — Ó, igazán egyszerű volt... — szerénykedett a regényíró. És tiz perc múlva megállt velük a kocsi — az őrültek háza előtt. BEETHOVEN TRAGÉDIÁJA A muzsika egyik legnagyobb mesterének szörnyű tragédiája: siketsége volt. A sors keserű tréfája, hogy éppen ő, a hangok halhatatlan fejedelme vesztette el hallását. Innen származott a mester zárkózottsága és keserűsége, amely később valóságos embergyülöletté fokozódott. Nemrég került elő Beethoven néhány levele, amely megrendítő módon tanúskodik, mennyire nem tudott egy pillanatra sem megfeledkezni szerencsétlen testi fogyatékosságáról. Egyik levelét, amelyet Teplitzről 1812-ben barátnőjéhez, Bettina von Arnimhoz intézett, ezekkel a szavakkal zárja: “Egyebekben csókolja kezeit és homlokát örökké szerető fivére és siket híve: Beethoven ...” vitézeinek, maradjanak csendben otthon. Nem hallgattak ők semmiféle tiltó szóra. Pedig igazán akadt otthon is munka bőven. Dobó István látta az ország pusztulását, azt, hogy az idegenből jött zsoldos seregek összetett kézzel, tétlenül nézik, hogyan foglal el az ellenség egyre nagyobb darabot az országból. Ezért mikor kémei jelentették, hogy Szolnok után Eger következik, Dobó irt a királynak. Irt a zsoldos seregek vezéreinek is, jöjjenek, küldjenek segítséget, mert nemsokára körülveszik Egert, a Felvidék fontos kulcsát. De nem remélte, hogy levelére választ kap. Mondogatta is, csak saját erős karjukban, meg az Isten segedelmében bizhatnak. Követet küldött a rendekhez, Szikszóra, de ott se nagyon lelkesedtek a tervért, hogy segítsék meg az egrieket. — Akié az arany, adjon az vasat, aki Eger püspökségének, uradalmainak nagy jövedelmét élvezi, legyen annak gondja a vár védelmére is! — mondták az urak. Szerencsére a rendek nem mind gondolkoztak igy. Jöttek vitéz hadnagyok, kisebb-nagyobb csapatokkal, úgy hogy Eger négyszáz katonája mégis megszaporodott. A mesteremberekkel, meg a védelemre berendelt parasztokkal együtt hatvanöt hijján kétezer embere volt Dobó Istvánnak. Ha öszszchasonlitjuk ezt a nem is kétezer embert avval a százötvenezerrel, akik a budai, meg a temesvári pasa vezérlete alatt Eger ellen vonultak, hogy ezt a várat is elfoglalják, elcsüggedünk. De Dobó István nem ijedt meg. Abban bízott, ha kevés is az embere, de valamennyi elszánt vitéz, lelkes magyar katona, akik vele együtt fogadták meg, hogy a várat át nem adják. Ha nem tudják megvédeni, romjai alá temetkeznek, de amíg a kard ki nem esik kezükből, halállal büntetnek mindenkit, aki a vár feladásáról beszél. Dolgoztak Egerben éjjel-nappal. A falakat, bástyákat erősítették, élelmet, puskaport halmoztak fel. A vezérek megbeszélték a védekezés módját. Az asszonyok, Dobó Klára Katica, Homonnayné Gyulafy Eufrozina, meg a leányai, Klára és Krisztina, Paksyné Homonnay Margit vezetésével készültek az ostromra. Dobó István tizennégy sütőasszonyt hivott a várba, hogy legyen, aki a védőseregnek főzzön, kenyeret süssön. Sörfőzőnőkről is gondoskodott. A többi asszonynak felajánlotta, vonuljanak biztonságosabb helyre, mert ostromlott várban bizony mindenki katona, ott nem nézi a golyó, hova csap le, kit tesz nyomorékká, kinek az életét veszi el? De Dobó Klára Katicában ugyanaz a hősi vér folyt, mint Dobó Istvánban, akiért minden katonája rajongott, mert tudták, kevés lelkesebb hazafi van nála, kevesen értik úgy a háború tudományát, mint Eger vitéz kapitánya. Klára Katica kijelentette, sok olyan munka akad már most is a várban, aminek elvégzése asszonyok kötelessége, de még milyen nagy szükség lesz rájuk akkor, amikor az ellenség már körülvette a várat. így azután, miközben Dobó István a bástyákat erősitgette, tanult pattantyúsok híján ügyes parasztokat tanított meg kilenc ágyúja kezelésére, Katica és társai se voltak tétlenek. Háborúban, ostromlott várban sok a sebesült, a beteg. Kórházat rendeztek be, ahol majd a sebesülteket, betegeket ápolják. De varrtak is, mert a háborúskodásban elrongyolódik a katona ruhája, inge, milyen jó lesz akkor benyúlni a láda-4Ó
