Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-03-01 / 3. szám
AZ EGRI HŐSNŐK DOBÓ KLÁRA KATICA Mécs László: BARÁTOM BESZÉLTE Megindult a török áradat, hogy tenger népével elárassza Magyarországot. A túlerő győzött. A hódítók útját elfoglalt várak, elpusztított városok, felégetett falvak, könny, szomorúság, szenvedés kísérte. Már elesett Temesvár, Lippa, Csanád, hősi halált halt Drégely várában Szondy György, Szolnokot is elveszítette az árulás. A török sereg ment előre és úgy érezte, nincs emberi, de talán földöntúli hatalom se, ami további hóditásainak útját állhatná. Magyarországnak vége. Még néhány várat kell bevenni, ami gyerekjáték, azután ki tudja, hol áll meg diadalmas utján a félholdas lobogó? Még csak néhány vár... Szóra se érdemes. A magyarság már elcsüggedt. Érzi, semmit se tehet a diadalmasan előretörő török ellen. Az idegen zsoldosok pedig nem is próbáltak megmérkőzni a hatalmas török császár verhetetlen seregével. Szolnokon már török az ur. Most gyorsan elfoglalják Eger várát, azt a rossz kis aklot, akkor nyitva az ut Magyarország kincsesháza, a bányavárosok felé. Rossz kis akolnak nevezték a törökök Eger várát. De a magyarok úgy érezték, ha nem is igazi, hatalmas erősség, olcsón nem adják. Csak ha már valamennyien elpusztultak, akik Eger védelmére vállalkoztak, vonulhatnak be a törökök. Amíg a vár őrségéből egyetlen ember él, testével védi Eger romjait, a düledező bástyákat, mert meg kell mutatni a diadalittas ellenségnek, hogy elalélt ugyan a súlyos csapásoktól, nagy vérveszteségtől a magyarság, de amig testében az életnek parányi szikrája pislákol, addig vérével védelmezi a pusztuló haza minden rögét. Dobó István, Eger várának kapitánya, vagy mint a krónikás lantos, Tinódi Sebestyén nevezi: főporkolábja, régi ismerőse a töröknek. Mert a király ugyan békét kötött, de az egri vitézek úgy gondolták, amig a török itt van az országban, minden épkézláb magyar embernek az a kötelessége, hogy ahol csak teheti, ártson az ellenségnek. Ezért azután a vár maroknyi őrsége hol itt, hol ott csapott rá váratlanul török katonákra, megszállt városokra és bizony rendszerint véres emléket hagyott maga után, mert sok törököt segített hozzá, hogy a prófétának paradicsomában mielőbb elfoglalhassák a vitéz harcosoknak szánt előkelő helyet. De meg a zsákmányt se vetették meg. Igyekeztek valamicskét visszaszerezni abból, amit a török Mohács óta elrabolt tőlünk. A király hiába parancsolta meg Eger kapitányának, hü “Párommal egyszer összevesztünk lakásunk Sátán háza lett A szakadék nőtt egyre köztünk. A kisfiúnknak láza lett Bús éj borult kis otthonunkra. Egymásban már csak ördögöt láttunk. Nem ment se szó, se munka. Fiunk meg folyton köhögött. Éj volt. Köztünk aludt a gyermek. Rosszul lélegzett, nehezen. Kinyújtottam sötétbe dermedt szívvel mellére jobb kezem. Mint Golgotán egy alleluját, úgy leltem ott párom kezét: érintésemre minden ujját alázatosan tárta szét. Kezét kezembe kulcsolgatta szótlan, vad csóknál véresebb vággyal — a gyermek-szív alatta őrült madárként verdesett. Reggelre minden folyt nyugodtan magától: munka, szó, kacaj. Hol gyermek van, szentség van ottan s nem ver tanyát sátáni raj. Ki gyermek-szív felett se bírja le bősz dühét s nem festi a két orcáját a szégyen pírja, az vagy bolond, vagy bestia.” 45
