Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-03-01 / 3. szám
rókát. Nem is igen maradtak meg nála a fiatalabbak. Magányos béresemberek szegődtek el hozzá, olyanok, akiket már addig is nagyon megrugdalt az élet. Ebben az időben adták neki a környékbeli népek a Tigris Sára nevet és ő csakugyan méltó is volt az elnevezésre. Nem is nagyon haragudott, ha valaki gyanútlanul így szólította. Vállalta a csúfnevet. Most már veszedelmesen szép asszony lett belőle, mert még mindig, annyi csapás, búbánat, élettől elundorító kínszenvedés ellenére is szép volt. Talpig feketében, selyemkendő alá tűzött nehéz hajával, szikrázó sötét szemével járt-kelt a gazdaságban. Hajnalban ébredt, késő este vonult el magányos hálóhelyére. Mindennek utánanézett, maga sem riadt vissza a munkától, fejte a teheneket, intézte a piacra induló fuvarosokat. Ám a gazdaság nem akart lendülni sehogysem. Pótolhatatlanul hiányzott az ember. A földdel és a föld jószágaival foglalkozók életeleme a család. Enélkül elsikkad a haszon és haszontalan a fél életnek számító vergődés. Akármilyen vad, gyűlölködő volt is Sára aszszony, béresei, felesei mégis kihasználták, leginkább pedig az volt a baj, hogy a hitvány, selejtes, rigolyákat eltűrő szolgahad munkája negyedrész annyit sem ért, mint más, rendes, családos tanyákon. Nem is lehetett csodálkozni azon, hogy Sára mindinkább elvadult az emberektől. Hónapok múltak el, míg egy-egy emberséges szót váltott valakivel. “Nem arra te! —” “Lusta kutyák, mit csináltok? ...” “Ide állj!” “Arra szaladj!..Csak ilyen kurta parancsszavakat lehetett hallani tőle. Elvadult a templomból is, lassanként kezdte elhanyagolni külsejét... És a még mindig szép gazdaság pusztult, olvadozott a keze között. Csúnya, esős tavaszidő járt abban az esztendőben, amikor Bozóki Mátyás béresnek került az özvegyaszszony tanyájába. Előtte való héten három napszámost kergetett el, kipofozta és kirugdalta őket a béreslakásból, zablopáson, lustálkodáson, lánnyal való cicázáson kapta rajta ezt a hármat. Kettő legény volt, a harmadik egy szeplős paprikapalántázó leány. A leányt formálisan megverte, lepiszkolta, úgy zavarta ki a tanyából. Este a vén Bálint, aki mint afféle öregbéres-jószágigazgató, már évek óta szolgált nála, elébe állott: —• Most aztán ki áll a helyükbe, gazdaasszonyom? — Akárki! Nézzen kend széjjel és fogadjon fel háromat! — Jó — vakarta meg fejebúbját az öreg és másnap elballagott a faluba. Tavaszi alá kellett volna szántani, a föld ragadt ugyan, de a munka nagyon sürgetett. Másnap egymaga állított be az öreg. — Na talált-e bérest? — Nem én... — forgatta kalapját a vénember. — Nem? — képedt el Sára. — Aztán ugyan miért nem? — Tudom is én... — Jó bért ígérek én... — Jót, jót... Mégsem akaróznak. Pedig, ha nem kezdjük a fordítást, baj lesz ... — Hát kezdjük! Hát állítsa be a munkát! — Nem bírom ... — Ostoba vén szamár... — Meglehet... De ettől nem fordul meg az ugar... — Kotródjon előlem ... A vénember elballagott és így múlt el két nap, anélkül, hogy megkezdhették volna az égető munkát. Harmadnap Sára maga ment be a faluba, hogy majd felfogad néhányat. Megfordult az elöljáróságon, járt a jegyzőnél, kihirdette az elszegődés alkalmát, de senki sem jelentkezett. Olyan rossz híre volt már akkor, hogy húzódoztak, de leginkább féltek tőle. Akkor délután egy szálas, kopottruhás ember állított be a tanyába. Botvégen katonaláda volt a hátán, ormótlan szeges bakancsai sárosak. Látszott, hogy nem idevaló és messze útról érkezett. — Mi a neve? — kérdezte ridegen a tanyásaszszony. — Bozóki Mátyás ... — Adja ide a könyvét... — Nincs könyvem ... — Hát miféle munkás maga, hogy könyve sincsen? — Eddig nem kellett... —• Hol dolgozott eddig? — A városban... — De hol? — Börtönben... Az asszony megdöbbent... Tehát valami szabaduló rab ez itt előtte... Az is lehet, hogy éppen szökevény ... Sötét, keményvonású arcán mély barázdákat szántott a szenvedés. Nem látszott még öregnek, bár üstöké deresedett, de erős nyaka és hatalmas, munkás keze nagy erőt árult el. A meglepett asszonyban feltámadt a kíváncsiság. — Szökött onnét? — Nem ... Szabadultam. — Mi volt a vétke? — Megöltem a feleségemet... Érces, letompított, mély hangon beszélt, de nem látszott rajta a kibocsátott rabok félelme és alázata. Sára most már részletesen érdeklődött... Melyik aszszonyt hagyna hidegen egy hitvesgyilkosság története? — Megölte? ... Miért? Mit vétett magának? 41
