Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-03-01 / 3. szám
Terescsényi György: TIGRIS SÁRA Dékány Sáráról, a pálhegyi tanyásasszonyról szól ez a történet Gyönyörű szép leány volt a maga idejében, három falu kapkodott utána és ő Katona Illéshez ment férjhez, akinek Pálhegy határában valami százötven hold búzatermő földje volt. A birtok messzebb feküdt a falutól, fele príma, szőlőtermő homok, a másik fele zsíros és fekete mélyföld. Szép nagy tanya, igásjószágok, aprómarhák, cséglőgép, a községben kőház, pince, nagy porta, csűrök. Mindez Katonáé volt, a fiatalasszony éppen csak a ruháit, kelengyéjét, a néhány darab bútort hozta. Na meg magát, sugár, erős derekát, gömbölyű tele karjait, a sűrű, nehéz fekete haját, meg a szemeket, mikbe ha férfiember belenézett, szédülni kezdett a bübájosságtól. Úgy látszott, hogy nagyon boldogok lesznek, hiszen mindenük megvolt hozzá: gazdagság, szépség, egészség, fiatalság. Mégsem így történt Mintha mind a kettőjüket elátkozták volna, mintha valami sötét, csúnya rontás nehezedett volna rájuk, alig egyesztendős házasélet után csőstül támadtak fel a bajok. Jég verte el a termést Porig égett a külső tanya, ökreik, lovaik elhullottak. Ezeket még kiheverték volna, hiszen ott volt a talpuk alatt a minden kincsek forrása, a kiapadhatatlan gazdagságú föld. De aztán elkezdtek pusztulni a gyermekeik is. Majdnem minden esztendőben egy. Alig hozta világra őket az asszony, a második, harmadik hónapban már föld alá kellett tenni szegénykéket így ment ez hét hosszú éven át... Öt kicsinyük született addig és mind az öt meghalt. Kit a torokgyík vitt el, kit hirtelen támadt vérhas, himlő, kanyaró... az ötödik holttest felett éppen tanácstalanul állottak meg az orvosok; nem is tudták biztosan, mi baja lehetett. Az asszony kétségbeesve futkosott ide-oda, híres tanárokhoz, bábákhoz, kuruzslókhoz ... Hiába. Aztán a papokhoz, messzi földek csodatevő Máriához, kenőkhöz, ráolvasókhoz, látókhoz és szellemi emberekhez. Egyik sem tudott segíteni. Házasságuk nyolcadik évében gyönyörű, egészséges fiúgyermek jött a világra. De csak vendégségbe maradt Meghalt az is, eltemették. Pedig ezt már a városi kórodéban, szinte az orvosok és tudós ápolóasszonyok kezéből szakította ki a kegyetlen halál. Akkor mind a kettő búskomorságba esett és Illés, az ura, hamarosan meg is halt. Úgy mondták az orvosok, hogy nagyon ritka nyavalya, valami belső sorvadás tette a sírba. Nem is nagyon csodálkoztak rajta. A vagyon az asszonyra maradt. Még mindig jókora darab birtok, úgy ötven hold nagyságú. A falusi házat eladta és bánatos özvegységével elvonult külső tanyájába. Családjával, ismerőseivel, szépecskén jelentkező udvarlóival minden érintkezést megszakított. Szótalan, haragos, erőszakos természet hatalmasodott el rajta. Egymaga gazdálkodott és fogadott béresekkel míveltette földjét, akikkel a kegyetlenségig zsarnok volt. Verte, pofozta őket és irgalmatlanul lehúzta bérükből a ká— Ez a derék menyecske akár el is vállalhatná a gyereket, amíg nem dönt a törvény. Az öregasszonyok kórusban zúgták rá: — Legjobb is lenne, ha már az övét elvette az Isten. A kapitány csodálkozva nézett az asszonyokra. Most Istenről beszélnek, előbb meg azt vallották, hogy maga tette el láb alól. Hogy ők? Már hogy állíthatnának ilyet egy anyáról, aki a másét is ennyire szereti? A kapitány elmosolyodott s ujjai lassan marokba gyűrték a befejezetlen jegyzőkönyvet. Eltűnődött a cigaretta-füstbe és új végzés mondatait kezdte szövegezni magába. És máris hirdette, hogy a gyanúsítottat bizonyítékok hiányában szabadon bocsátja. A tanuk szedjék a sátorfájukat és ne vádaskodjanak máskor mendemondák alapján. Kovács Vera pedig, ha vállalná ezt a gyereket, az őrmesterrel együtt menjen át a lelencházba, a többit ott majd el fogják intézni. Benső megelégedésének mosolyával Verára nézett, aki már elhalkultan hajolt a gyermek fölé. Az is elcsendesült, kis ajkai leváltak az édes emlőről s arca, az élet színébe öltözötten, Vera fehér bőréhez tapadt. Megnyugodott lélegzete az álom békés muzsikáját szuszogta. A rendőr olyan túláradó örömmel ütötte össze a bokáját, mint aki személyes sikert ért el. — Gyüjjék lelkem, menjünk a lelencházba. Vera ijedt, szigorú mozdulatot tett s az ujjával intett csendet. A kicsire lesett aggodalmasan, hogy az a zajos, nagy darab ember nem verte-e föl szendergését. Fölemelkedett lassan, nagyon lassan, hogy a törzse meg se moccanjon az édes teher alatt. Lábujjhegyen, szinte lebegve ment a rendőr előtt, aki már maga is behúzott vállal, halkan vonszolt léptekkel lopakokodott utána és óvatosan-lassan nyitotta ki a nyikorgó ajtót. Vera meg kilépett büszke mosollyal, halvány pirosodással fehér arcán, rongyokba pólyáit életkincset szorongatva a keblén. Nagy örömében annyit sem mondott a kapitánynak, hogy köszönöm, sőt köszönteni is elfelejtette. 40
