Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-04-01 / 4-7. szám

ismerő mosollyal emelt arcához, ahogy feleségek rosszalják hízelegve férjük váratlan gyengédségi költekezését, tudatában annak, hogy nem történt nagyobb baj, mert egy rózsaszál ebben a szezonban tiz fillérbe kerül csak. Hálásan simult hozzám, egyetlen lovagjához és jótevőjéhez s elégedetten nézett körül, mint a petrezselymet áruló leány a bálban, egy perccel a négyes előtt, végre táncosa akad. Mérlegeltem az eshetőségeket s gyorsan úgy döntöttem, hogy feladom az udvarló szerepét s mégis inkább férj módjára viselkedem. Aki a kupéablakból látott minket, nehezen hitte volna el, hogy hat hónapja ez az első találkozásunk; hogy soha nem volt s ha minden jól megy és a szerencse nem hagy el, soha nem is lesz közöttünk semmi. Meleg pillantással, mosolyogva néztük egymást. “Mindenről irj” — mondtam szeretettel, — “Ernáékat csókoltatom. Ha Kristóf decemberben Pestre jön, okvetlen szálljon hozzán. A határnál vigyázz a pénzzel.” Megszorította karjával karomat és engedelmesen igen-ekkel felelt. — “Okvetlen menj fel Lajosékhoz egyszer vacsorára” — mondotta aztán. — És vigyázz a vendéglőkben a hideg sörökkel, drágám. Te olyan könnyen kapsz bélhurutot.” Oldalról aggódva pillantott reám.

Még sok mindent kérdeztünk és ígértünk egymásnak, azzal a gyorsütemü, házastársi tolvaj beszéddel, mely csak jelzi a beszédtémát s be sem várja a választ, mert tökéletesen ismeri a másik gondolatvilágának lehetőségeit. Az a körülmény, hogy egymás Ízléséről, szokásairól nem tudunk semmit, egy cseppet sem feszélyezett. Lelkemre kötötte, hogy küldjem utána a postát, hogy éljek egészségesen, ne csaljam meg s gondoljak mindig reá. Ezt meg is ígértem. Majd megálltunk a vágón lépcsőjénél s kissé elfulladva, idegesen az utazás atmoszférájától, elhallgattunk s némán szemléltük egymást egy pillanatra, mint két ember, akik az együttélés intimitásaiban mindent, de mindent elmondtak már egymásnak s a végső pillanatban minden szó, kérdés feleslegesnek és erőltetettnek tűnik csak. Közben arra gondoltam, hogy a cipője számát sem ismerem. Az utolsó pillanatnál, két ember válásának édes feszültsége ejtette meg idegeinket. A vonatkísérő már csapkodni kezdte az ajtókat. Hosszan, tapintatosan megcsókoltuk egymás arcát, jobbról és balról. Aztán felment a vagonba és kikönyökölt a rézkorláton.

Arra gondoltam, hogy ez a négy perc talán a legszebb, amit az élet nekem Emmával kapcsolatban adhatott. Arra, hogy soha nem szerettem, mindig is inkább csak ellenszenves volt nekem. S

milyen felbecsülhetetlen ajándék a sorstól, hogy ezt a gyengéd négy percet ugyanolyan kivitelben kaptam meg tőle, mintha áldoztam volna érette mindazt, amit az ilyen négy percek gyönyöréért általában áldozni szokás. Arra, hogy nem kellett vele csomagolnom, nem kellett kiváltanom útlevelét, megváltanom jegyét, szaladni először a pengő s aztán a lira után, nem kellett jelen lennem, mikor becsomagol s naftalinba teszi a lakást, nem kellett segítenem lecipelni a podgyászt a lakásból a taxihoz, — mindezt megtakarítottam s cserébe megkaptam egy kedves nő elutazásának utolsó négy percét, mikor az idegek izgalma már lecsillapodott, mikor az utazás kezdődő mámora megszépíti a távozót s két lélek hirtelen újra felfedezi egymást a válás döbbenetében és összecseng. S hogy mindez negyven fillérembe került. S nem kell levelet írnom, amit úgy utálok.

Ö is hasonlót gondolhatott, Emma! A vonat fütyült, meleg, kesztyűtlen kis kezét lenyuj tóttá az ablakból s megszorította a kezemet. Mosolygott, de feltörő könnyein át. Néhány lépést mentem a haladó vonat mellett s aztán hosszan, hosszan integettem.- Mikor a vonat elkanyarodott, egy kis ideig mozdulatlanul álltam még. Uff! ... — mondtam aztán. — Végre egyedül! S a kijárat felé indultam s legényesen félrecsaptam a kalapomat.

NINCSEN RÓZSA TÖVIS NÉLKÜL . . .

32