Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-04-01 / 4-7. szám

— Matkő?

Lassan odapillantott. Az öregasszony a felesége ángya volt.

— Mit akarsz? — kérdezte az öregasszony.

Matkó nem felelt. Tovább nézett a fekete zsindelytetejü házakra.

— Meghal a feleséged.

— Mikor?

— Hamar. Meghal bánatába.

— Haj jón meg.

Nem törődött tovább a vénasszonnyal. A feleségét otthagyta a télen s egy fiatal özvegyasszonyt vett magához. Egy olyan piros kis dagadt menyecskét, mint egy alföldi buzakenyér. A felesége sovány volt és unta már a sápitozását. Élni akart.

Az öregasszony darabig állott, aztán csak anynyit mondott:

— Haram ja — azzal pökött egyet s elment.

Matkó úgy tett, mintha nem is vette volna

észre. Ott maradt tovább a kapuban. Ez az ő helye; a Társulat nagy faraktárának őre volt. Jó állás. Házat tudott belőle szerezni, tehenet, egy kis földet.

— Egy fakanalat nem kaptam az édesanyámról — mondta, mikor az öregasszony elment, — mindent magamnak kellett összespórolni. Ha mán egyszer a kocsmára mentem, azt a család megérezte .. .

ő is köpött egyet.

— Érdemes vót?

Megfordult, hogy otthagyja az utcát. Indult, hogy bemegy a kapun a telepre. Hirtelen úgy tetszett neki, hogy megbotlott a kapu ütközőfájába. Még arra gondolt, hogy nem is látta az ütközőt . . . Akkor a földön érezte magát.

Nem is tudta, hogy elesett.

Mikor a szemét újra kinyitotta, kedves zsibbadtságot érzett. Semmi fájdalma nem volt. Felette volt az ég. A magasságos kék ég.

Lehunyta a szemét s elmosolyodott.

— Jó volna meghalni — mondta magának, azt hitte hangosan mondta, de az összefutó népek nem látták, hogy a szája mozdult volna.

És meghalt.

Á?rai Sándor:

BÚCSÚ EMMÁTÓL

Emmával soha nem rokonszenveztem különösebben; de mikor egy júniusi délelőtt meghallottam, hogy a délután gyorssal Rómába utazik, néhány perccel a vonat indulása előtt kisiettem a pályaudvarra.

Egészen uj Emmát találtam ott, amint ezt vártam is, egy Emmát, akit az indulás izgalma megszépített. Mindig nehézkesnek és tömzsinek tartottam, pingvinmadár emlékét idézte fel számomra járása, altestének nehézkes himbálása. De most, öt perccel a római gyors indulása előtt, féllábbal a közvetlen kocsi legalsó lépcsőfokán, feszesen simuló, halványzöld utikosztümjében, sima, fátyolos kalapjában, annak az idegen nőnek tűnt, akivel utazás közben oly szívesen ismerkedne meg az ember, elhagyná vele valamilyen ismeretlen olasz kisváros állomásán a vonatot, ha nem respektálná a végállomásnál várakozó családtagokat. Mihelyst a perronra léptem, rögtön megpillantottam s elégedett jóindulattal szemléltem a messziből. Csinos és elutazik — gondoltam hálásan, — mi kell több? . . . Négy szál rózsát vásároltam negyven fillérért, hogy ne érkezzek üres kézzel s könynyü lélekkel közeledtem feléje.

A tudat, hogy podgyásza már a hálóban, jegye és útlevele re tikülj ében s öt perc múlva csalhatatlanul el kell utaznia, gyöngéden hangolt irányában s csaknem ékesszólásra birt.

Mikor észrevett, meglepetés nélkül, hálásan és örömmel pillantott reám. Perceink számlálva voltak s a nők üde tájékozódási érzékével tudta, hogy magyarázkodásra nincsen idő, a pillantot üstökénél ragadta meg s rögtön alkalmazkodott a korlátolt lehetőségekhez. Válságos pillanatokban tramplik is tudnak ilyesmit; Emma, aki érzékeny és értelmes nő, rögtön folytatni kezdett egy diskurzust, melyet talán csak percekkel elébb hagytunk abba — velem beszélt most, férjével yagy kedvesével, akit visszaküldött még a pályaudvarról a taxival a lakásba, mert otthon felejtette útlevelét. “Elhoztad?” — kérdezte üdvözlés helyett. Igent intettem és kotorászni kezdtem zsebemben, mintha az útlevelét keresném. Belémkarolt és néhány lépést tettünk a vágón előtt. Az ablakból figyeltek már reánk.

— “Jó helyed van?” — kérdeztem. — “Ablak mellett? Menetirányban?” — Megnyugtatott. Átnyújtottam a rózsákat, melyeket rosszalóan el31