Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-04-01 / 4-7. szám
ta és hóna alá fogta. Az eső vastagon csurgott le kalapjáról, facsaró viz lett a ruházata. — Tartsd föl Laji az esernyőt! — kiáltottak rája innen-onnan. — Tartsd a fejed fölé! — Én bizony nem urizálok! — igazolta magát Laji a szószólók előtt. De mentében váltig morgadozott. — Adta fuvalkodó fehérnépje! Engem akar kormányozni ? Móricz Zsigmond: MATKÓ, A HARAMJA Matkó ott állott a kapu előtt s pipázott. Vastag, húsos arca komoly volt, rendületlen. Kék szeme hidegen nézte a szemközti magastetejü kis házakat. Ingujjban volt, inge felgyürve a karján és az izmok dagadtak a kezeszárán, a sárgán pelyhes bőr alatt. A keskeny járdán állott s vállát nekitámasztotta a kapu bálványának. Olyan nagy ember volt, hogy elfogta a keskeny járdát. A polgármester jött nyugodtan a válla mögött. Oda se ügyelt bárkinek s most se moccant meg, nem is látta ki jön. Úgy el volt merülve a nézelődésbe, vagy a gondolataiba, hogy nem törődött a jövő-menőkkel. A polgármester felemelte vékony sétapálcáját és gyengén ráveregetett a Matkó combjára, mint mikor az ökröt tereli a gazda. Matkó meg se moccant, csak a szemét vetette oda. De ahogy megismerte a polgármestert, egyszerre egészen más ember lett. — Kézit csókolom, nagyságos uram — mondta olyan előzékenyen, mint egy portás. A nagy mohoda ember csupa, kedvesség és csupa előzékenység lett. Jó iskolája volt, ebből a szép “kezét csókolom”-ból élt már vagy harminc esztendő óta. Hogy olyan tiszta szívvel tudta mondani az uraknak. Nem is volt ellene soha kifogása se a törvénynek, se a rendnek. Matkóban meg lehetett bízni. Olyan rendíthetetlen szilárd alapja volt a közrendnek, mint valami hatalmas tölgyoszlop a kis háznak. Kis környék volt az ő világa, de ott rendetlenség nem fordulhatott elő. — Huzza csak be a hasát, Matkó — mondta kedélyesen a polgármester, — mert két ilyen tekintély nem fér el egy járdán. — Mán én nem zavarok olyan sokat, nagyságos uram — mondta olvadékony dörmögő hangon Matkó, — mert én má leadtam a tavasz csírázása óta harminc kilót. De még ötöt le akarok adni. — Mi az ördög, teremtette, mit beszél, hiszen még ma is ki lehetne hasítani két emberre valót magából. — Pedig harminc kiló odavan. — No, no. Meg se látszik rajta. Hát hogy fogyasztotta le igy magát? — Koplalással, nagyságos uram. — Ej, ej, én is szívesen leadnék valamit, de harminc kiló, az már valami. Mit eszik? — Tejet, vajat, Ami jó, azt semmit. Töltöttkáposztának vége. Húsnak, sonkának, kolbásznak vége. Szalonnának, vadhúsnak vége. — Akkor mit ér az élet? Matkó kicsit elmosolyodott. — Muszáj vót. Nagy vót a vérnyomás. Kétszáznegyvenhat. — Ü, a kutyafáját. Kétszáznegyvenhat. — Bent vótam a társulati orvos urnái, ő mérte meg. Azt mondta, le kell adni . . . így én osztán letettem. De nem hájat ám, hanem tiszta szinhust. Látta, hogy a polgármester egészen meghökkenve néz rá s ez tetszett neki. — Úgy vót, nagyságos uram, hogy mikor jöttem a posztomra, egyszerre csak a Haviár kerítésnél megszédültem. De úgy ám, hogy meg kellett kapaszkodni a kerítésbe. Ki is tört egy léc. Most is úgy van. Nem tudtam, mi ez. Sose vót nekem ilyen bajom. Hát oszt elhivattam a bábát, kérdeztem. Mondta, hogy sok a vérem. Szétfeszít. Nem baj. Eret vágattam magamon. Kijött egy rocskával. Az egy évig jó volt. De az érvágást minden esztendőbe meg kell ismételni, én meg elhagytam, így a tavaszon újra rám jött a szédülés. Akkor mentem az orvos úrhoz. Az meg fajin derék egy ember, megvizsgált az kérem, de úgy, tetőtől talpig. Akkor fogtam hozzá a kúrához. Százhúsz kiló voltam husvétkor, most csak kilencven vagyok, de még ötöt le kell adni. — Jó lesz vigyázni, Matkó. Nem tréfa.. — Tessék idebizni. Ezt úgy mondta, mint mikor az erdőn vadorzók lesét hagyták meg neki. Vállalta. Mindig vállalt mindent. A polgármesternek imponállt ez a rettentő férfi. Kezet nyújtott neki és tovább ment az uccán. Matkó visszaállott az előbbi állásába. Tovább szijta a pipáját s újra elállotta az utat. Már erősen alkonyodott, mikor egy kis öregasszonyka állott meg előtte.
