Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-04-01 / 4-7. szám
Tóth-Kurucz Mária: AZ OSTOR (Folytatás) — No, Csontos barátom, ne hagyjuk el magunkat, — és gyámolitólag megfogta Csontos karját, de Csontos erélyesen eltolta magától. Csak a test volt még nagyon erőtlen; a lélek már eszmélni kezdett. És kiment a rendelőből. Fedetlen fővel, mellén felszakított inggel és olyan bizonytalan léptekkel, mint aki most tanul járni. Az anyja, mikor meglátta az utcán, megijedt tőle. Csak nézte ezt az idegen, másarcu embert s ahogy öreg lábaitól tellett, úgy sietett fel az orvos rendelőjébe. Csontos megindult a járdán. A nap átnyalábolta megroskadt alakját és simogatni kezdte arany sugaraival gyűrött, meggyötört arcát. Mert öreg lett ez az arc nagyon. Nem negyvenkettőt mutatott többé, de hetvennél is többet, A szeme beesett s a szemgödre alatt egy nagy bőrzacskó lógott. Mintha az arcbőrével történt volna valami. Eddig simán feszült a csontokon, most meg csak úgy lötyög, puha ráncokban az egész arcon. És az alakja is másmilyen lett. Kisebb. Öszszement, mint a morvái posztó. Alig ismerni rá, tántorogva megy. Néha megfogja a házak falát s megtámaszkodik, hogy el ne essék. így viszi botladozva és botorkálva lánya szégyenét és darabokra zúzott kevély becsületét. Mert gőggel viselte, hogy eladólányt nevelt az árvából a szüle segítségével. Hát érdemes volt? Hát ezt érdemelte? Szégyent? És el lehet ezt takarni? Ki ne látná az arcán, a homlokán s félrekapott tekintetében a bujkáló szégyent? Bebotorkált a korcsma udvarra. A kocsihoz érve újra meg kellett kapaszkodnia! a lőcsben, úgy reszketett alatta a lába. Jó volna nem emlékezni. Nem emlékezni és nem érezni. Kinyújtott kezével elérte a boltíves tornác fehérre festett oszlopát. Milyen jó hűvös. Közelebb lépett hozzá és összecsikordult fogakkal maga ellen fordult. Megalázott, kemény feje az oszlophoz koccant. Egyszer . . . kétszer . . . háromszor. — Nesze! Hát még gondókocc? — és csapdosta a fejét az oszlophoz egész erejével. — Jézus-Máriám! — sikoltozott mögötte a szüle, — elöli magát. Jaj nekem! A kocsmából emberek szaladtak ki és állták körül a véres homloku Csontost. A szájtátók száma egyre szaporodott, de senki se mozdult, senki se sietett a szerencsétlen ember segítségére. A szüle húzkodta csak a kacabajánál fogva, de kevés eredménnyel. — Hát itt meg mi van? — kérdezte egy öblös hang. — Gyulám, Gyulám, — zokogta az öregaszszony, — ne engedd Gyulám. A bíró — szerencsére ő is bent járt a városban — utat tört a sokadalomban. Bikaerős, hatalmas szál ember volt s Csontost csak a vállára kapta és befektette a kocsi derekába. A bámészok sorában a bokrosi intézőné az ura mellé furakodott. Látni akarta ő is a szenzációt, de Csontos már a kocsi fenekében nyöszörgött akkorra. —Mi az, mi van itt? — kíváncsiskodott az eleven tekintetű asszonyka és kérdőleg nézett az urára. — Oh, semmi különös, drágám, csak egy részeg paraszt, — válaszolta az intéző és törékeny feleségét karon kapva, otthagyta a csődületet. 3. Csontos a szederfa alá húzott hengeren ült és eltűnődve forgatta a hivatalos borítékot. Bírói idézés volt benne. Tárgyalásra. Éppen egy esztendeje múlott, hogy vérző homlokkal haza hozták a kocsi derekában. Éppen egy esztendeje. Azóta . . . Hm. Nem lehet azt olyan egyszerűen elmondani. Hosszú sora lenne annak. A gyerek — mert gyerek lett — sok mindent megváltoztatott benne. Csontos Károly megszelídült. Már bele mer nézni az emberek szemébe is. Mielőtt Verőn hazajött volna, behivatták a csendőrőrsre. Hogy baja ne essék Veronnak, mert abból igen nagy kellemetlensége támadhat. Ha tudták volna, hogy ő már soha többé, amig csak élni fog, rá nem emeli emberfiára a kezét, nem hivatták volna be. Ilyen pofon után, mint amilyent ő kapott az Úristentől, nem lehet verekedni. Az ilyen irgalmas, észretéritő pofon után igen megszelídül 25
