Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-04-01 / 4-7. szám

de önmagamat sem bírom eltartani egy levesen és öt deka kenyéren. Mikor este hazamegyünk a munkából, lerogyok az asztalhoz mint egy hülye és ha más nem ad enni nekem, mi lesz velem? Érzem, hogy belepusztulok, ha nem látlak többé, de még jobban szenvednék, ha mellettem maradnál . . . Téged nem üldöz senki, otthonod van, szüleid várnak, szeretnek. Nekem csak osztályosaim vannak a halálra keresettek sorai között. Bujkálni fogok, szökni, megalázásokban, kis-emberi hitványságok útvesztőjében fogok fetrengeni. Ha szeretlek, nem vihettek bele abba, ami rám vár. A fiatal fa könynyen heveri ki a törést, zuzódást. Az én bátor kis Kékmadaram elrepül haza, hogy megmaradjon örökre velem.

Kékmadár lassan megnyugodott, s karonfogva egymást elindultak lefelé a csúszós utón. A fák alatt már koromsötét volt. A máskor hangos erdő halotti csendjét nem zavarta semmi; csak a völgyből hallatszott a tábor tompa moraja, vagy az utón rohangáló angol autók kereke visított néha el a kanyarban. Mire leértek, minden barakk világított, minden asszony, gyerek zajongott, rikácsolt. Az elébbi békés csendbe beözönlött a holnap hazatérők ricsaja.

Utolsó este, utolsó éjszaka a ronda hideg barakkokban . . . Batyuzás családtól-családig. Búcsú. Irigykedés, öröm, káröröm kakofóniája harsogott, hullámzott; hol erősebben, hol gyöngébben.

A tábor többszáz barakkja katonás rendben szakaszokra volt osztva. Minden csoportnak volt egy podegrás parancsnoka, alparancsnoka és még alábbi parancsnoka. Egy letűnt társadalom elitje mutatta itt be, hogy a kényelemhez szokott ember, ha bajba kerül, mint veti le — szennyes alsónemüként — a felszedett neveltséget.

Gyorsan . . . Marakodás, nem létező hatáskörök ki- és beterjesztése, rendeletek, hogy a másnapi reggeliosztásnál melyik kézzel szabad fogni a csajkát; beigért büntetések, véget nem érő lovagias ügyek egy eltulajdonított fejsze miatt. Ezer és ezer elhullott élet sivársága, reménytelensége. Ez a tömeg.

A tömeg felett trónol a felső vezetés. Angolok. Répaf e j ü-fapipák és magyar törzstiszti kérlekalásanságok. Az elv: inkább otthon üssék ezeket agyon, mintsem hogy itt halljanak éhen.

Pipó csüggedten bandukolt Kékmadárral a keményrefagyott utón. Most érezte, hogy milyen szomorú az élet. A lány nagyon fázott, igy Pipó ráteritette viharvert köpenyét s vállára és kérte, hogy egy pillanatig várjon rá. Bekopogott az egyik

ajtón. Az itt lakó lelkész-családot ajánlották, mint akire nyugodtan rábízhatja a kislányt.

Sovány, magas asszony fogadta, a méltóságom asszony. Mindenfelé ládák, csomagok.

— Mi járatban van, fiam? — ereszekedett le olyan hangon, mint aki már nehezen bírja elviselni saját jó szivét.

Pipó előadta kérelmét. Az asszony fagyos arccal hallgatta végig.

— Nagyon sajnálom, de . . . — nem folytatta, szenvedő arccal a töméntelen sok ládára mutatott. — Magunk sem férünk, édes fiam! Ezek a nyomorultak csak egy vagont utaltak ki . . . Máskülönben egyedülálló leány! Tudja, kedves barátom, akinek nagy fia van . . . hja!

A nagy fiú olyan tizennégy év körüli mamlasz a sarokban falt egy félveknit lekvárral. Hallva, hogy emlegetik, odanyávogott:

— Tessék, anyu?

— Csak egyél, drágaságom.

Közben kilépett a lelkész-ezredes ur is. Bajuszkötő, kopasz fej és hatványozott kenetteljesség.

— Hallottam a purparlét; nyugodj meg, fiam, a leányra gondom lesz! A szállítmány lelkigondozásával bíztak meg. Mindenre kiterjedő lelki, atyai gondoskodásom . . .

De Pipó ezt már nem hallgatta végig. Érezte, hogy még egy szó és menten rosszul lesz. Gyorsan kilépett az ajtón, bevágva maga után, hogy csak úgy rotyogott. Bent ijedt csönd után az előbbi monoton brekegés hangzott:

— Lujza, most érzem igazán, hogy mennyire pap vagyok. Mert, mint katona megtanítanám rendre, de mint a lélek embere hagyom távozni békével . . .

— Ne izgasd magad, Géza, megint megfájdul a gyomrod. Még mit akart ez a paraszt? Hogy az én tisztességes . . .

Többet nem hallott Pipó, mert odaért a leány és nem akarta, hogy megtudjon valamit is.

— Legszívesebben a fejükre döngölném ezt a kalyibát, — dünnyögte Kékmadár kérdésére.

így jártak sorban mindenütt. Végül is a konyhában kötöttek ki, ahol Pipó engedélyt kapott, hogy ha krumplit hámoznak, akkor melegedhetnek reggelig. Itt ült a két árva, álmatlanul, hámozva krumpli-hegyet, krumpli-Himaláját; mindaddig mig a kiváncsi nap be nem lesett a völgybe, megnézni hogy mit csinál az ember a másik emberrel?

A szerelvény össze-vissza toldozott marhavagonok tömege, puskás angolokkal körülvéve, egy23