Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-04-01 / 4-7. szám
— Hanem megmondom én magának Tóth Pál, hogy mit csináljon! A mohó reménység szikrája villant ki a szemén: — Tessék hát megmondani, tekintetes uram! — Menjen haza, oszt vigye az asszonyt a paphoz, meg az anyakönyveshez. Esküdjék meg vele, ahogy dukál! Csudálkozó tekintettel meredt rám. — Akkor aztán meg van mentve a becsület! Mert férj-feleség egymással való dolgához semmi köze senkinek . . . Ha azok veszekednek, összekapnak egymással, az az ő dolguk, meg az is, hogy melyik erősebb a másiknál! . . . Férj-feleség az egy test, egy lélek. Ha az egyik meg is találja ütni a másikat, az csak olyan, mintha tulajdon magát ütötte volna meg! . . . Sebes eszü ember lehet az én kliensem, mert egy pillanat alatt fölfogta a helyzetet. Valósággal fölragyogott az arca. A fejére ütött és boldogan mondta: — No, hogy ez nekem nem jutott elébb az eszembe! . . . Hogy ez nem jutott az eszembe! Csóválta a fejét és tízszer is elmondogatta. — Hogy ez hamarább nem jutott az eszembe! Vártam, hogy ajánlja magát. De Tóth Pál nem mozdult. Mosolygós, de zavart arccal nézett rám. — No hát akkor nekem most nem is kellett volna tulajdonképpen idefáradnom a tekintetes ügyvéd úrhoz . . . Mert ez, ugy-é, nekem magamnak is eszembe juthatott volna! — Hát ezt bizony maga is kitalálhatta volna! — No hát akkor jól van — mondja Tóth Pál, és mint aki csak erre a szóra várt, hirtelen odanyul az ötpengőshöz és sietve rakja vissza a bugyellárisba. Közben pedig magyarázó hangon mondja: — Ha nincs per, nincsen költség, ugy-é tekintetes uram! Rámondom, hogy: — Úgy, úgy. Tóth Pálban azonban nyugtalankodik a gavalléria. Az ajtóban megáll és visszaszól: — Hanem, ha lesz valami perem, azt senki máshoz nem viszem, csak a tekintetes úrhoz . . . Kovács Ferenc: ISTEN VELED, KÉKMADÁR! Rég volt, minden elmegy sorban és csak jelek maradnak a porban . . . Az ösvény meredeken kúszott fölfelé, majd mint a pajkos gyerek, jobbra lekanyarodott, hogy kiszuszogva magát besurranjon a sötétlő fák közé. Tekeregve rohant a gerincig, mintha bántaná a völgy komorsága és sietne itthagyni, hogy ne is lássa; ne bántsa a szemét a süket nyomor. Lent a völgyben a tábor: vizháton átívelő korhadt fahidakon össze-vissza sereglő ember-özönviz, férfiak, asszonyok, katonák; győztes angolok és bukott páriái a hazátlan menekülteknek; nincstelenek ezreit elnyelő fabarakkok kietlensége, a közöttük tehetetlenkedő öregek, fiatalok bábeli moraja. Csak föl a tetőre, s ha vissza-visszakacsint egyegy pillantásra, annál gyorsabban ered megint arra, ahol a nap süt a tisztásra, a hóval takarózó bokrokra, sziklákra. Ott, ott láthat messze délre. Délre valamerre, ahol a szerelmes tenger zokogva öleli Itália naptól ragyogó, kacér partjait. A tetőn, ahonnét legmesszebb láthat a szem, állottak ketten: a férfi meg a nő. Egymás kezét kulcsolva, egymás szemébe nézve; búcsúztak. Búcsúztak a naptól, ami lepihenni készült, a fáktól, a komor fenyő-testőrségtől. Nem érezték a hideget, a februári jeges szelet, csak egyet tudtak: hogy utoljára látják egymást. A lány lassan elfordította az arcát s a rőtszinü nap lágyan csókolgatta barackvirág bőrét. Eigy fürt elszabadult a hajából, játékba kezdett a piros, pihegő ajkakkal. Kékmadár sirósan kezdett könyörögni, görcsösen markolva a férfi kezét: — Maradjunk együtt, Pipó! Már régóta Kékmadár és Pipó voltak egymás számára. A leány találta ki a Pipót s a fiú a Kékmadarat. Csak ők ketten tudták a titkot. Nyíltan megvallhatták egymásnak amit akartak, mert mások úgysem értették. — Ne engedj haza, — zokogta. — Vigyél magaddal. Pipó csendesen magához huzva kezdte vigasztalni: — Nézd kicsi Kékmadár! Ha csak ott is élhetnénk, — mutatott a völgyben húzódó falucskára, — ha csak egy kis házam volna, vagy itt volnánk otthon. Haza nem mehetek, mert megölnek. Mit csinálhatok?! Most még fiatalok vagyunk. Fát vágok reggeltől estig. Csak kínlódom. Erős vagyok, 22
