Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-04-01 / 4-7. szám
— Az. Abban nincs hiba . . . De ez a tegnapi dolog . . . Félbeszakitottam: — Mondom: tartsunk sort. Ott íkezdje, ahol kezdődött. Tóth Pál rántott egyet az ujjasán: — Hát az ott kezdődött, hogy először a leányt küldte értem a kocsmába, hogy már elég lesz. Hogy már gyüjjek haza. — De maga nem ment. — Nem én. Kétszáztiz forintot kaptam a lovamért, meg egy madarasi ember is ott volt, akivel együtt katonáskodtunk, meg többen is voltak, jó embereim, hát ha az ember egyszer jól találja magát, minek siessen ... De egy fertály óra múlva megint csak jön a leány értem, hogy most már menjek azonnal, mert mindjárt maga jön értem az asszony . . . Hát ilyen erőszakos! . . . No, mondtam, hát csak jöjjön, ha valami igen szépet akar látni! Itt hirtelen megint elállt a szó a kliensem száján. A képe igen érthetően elmondotta a folytatását, de én nem tagadhattam meg magamtól azt a kis örömet, hogy szóval is elmondassam vele. Megkérdeztem hát ártatlanul: — Hát aztán mert-e jönni Pál Erzsébet? Csöndesen, kurtán ftlelt: — Mert az! — Oszt látott-e csakugyan valami cifrát? A magyarom nyelt egyet. Azután, lehajtott fejjel, halkan mondta: — Olyan rettenetes nagy erő van abban az asszonyban, tekintetes ügyvéd ur, hogy az győzhetetlen . . . Oszt úgy is jött rám, mint a szélvész . . . Még a botom után se kaphattam, már az ő kezében volt ... De még csak azt se tehettem, hogy a falnak vessem a hátamat . . . Azután meg az ital is csak gyengiti az embert . . . Mert ha ez nem lett volna, akkor tudom Istenem, nem esik rajtam eza . . . Nem mondta ki, micsoda. Hát voltam szives és nyilatkoztam helyette: — Hát maga látott cifrát, nem ő, ugy-é? Megverte az asszony?! Tóth Pál akkorát sóhajtott, hogy az ajtó is majd hogy ki nem nyilt a szelétől. És egyszerre kiáradt belőle az őszinteség: — Meg az, tekintetes uram úgy, hogy azt se tudtam az éjszaka: melyik oldalamra feküdjek . . . így csúffá még nem tettek soha világéletemben . . . Ha tíz esztendőt ád érte neki a törvény, az se lesz sok ezért a gyalázatosságért . . . Tanítsa meg a tekintetes ur azt az asszonyt, hogy van ám, aki még nála is erősebb! ... Ne tessék sajnálni a fáradságot, én se sajnálom majd az árát! Ránéztem az emberemre. — Hát szóval azt kívánja maga Tóth Pál, hogy bepereljem Pál Erzsébetet? — Éppen hogy azt, tekintetes uram. — No jó. Hát akkor feleljen meg egy kérdésemre. De egyenes szóval. Azt kérdezem én magától Tóth Pál: nem igért-e meg maga soha Pál Erzsébetnek, hogy nem megy többet a kocsmába? A kliensem megzavarodott. Nyugtalanul, gyanakodva nézett rám; — Hát iszen . . . Ha ígértem, ha nem, annak semmi köze ehhez a dologhoz . . . — Azt már én jobban tudom, mint maga. De azt mondtam, ugy-é: egyenesen feleljen. Igen-é vagy nem? Zavarodottan, a szót vontatva felelt: — Hát aztat nem mondom, hogy nem ... De hát . . . — Elég! Hát szóval maga megígérte, ugy-é, tán többször is az asszonynak, hogy nem kocsmázik többet? Meg, ugy-é? No hát ebből oszt mi látszik? Látszik, hogy az az asszony a maga javát akarta, Tóth Pál, meg látszik az is, hogy — maga nem tartotta meg a szavát, Tóth Pál! ... Ez már olyan, mint az egyszeregy! Tóth Pál hátrahökölt és karikára nyilt szemmel nézett rám. Én pedig folytattam rendületlenül: — Hát most már mink ezzel álljunk a törvény elébe? Hát mi lesz ebből? . . . Költség, az lesz, mert azt tudja, ugy-é, hogy egy rőf pör többet kóstál, mint egy vég selyem. De tíz esztendőről, meg ilyenről, ne is álmodjon. A biró azt fogja mondani az asszonynak: — Ha le akarta szoktatni a kocsmázásról az urát, ezt helyesen tette és ha úgy bánt el az olyan emberrel, akin se a más szava nem fog, se a maga fogadása, ahogyan elbánt vele: ezt is jól tette! . . . Magán pedig, Tóth Pál, csak nevetni fog az egész világ, mert ezzel a pörrel csak elhíreszteli az esetét. Tóth Pálnak kiült a verejték a homlokára. Csak nézett rám, szinte félájultan, görcsösen belekapaszkodva az asztal sarkába. Én pedig hagytam jó egy pár percig ebben a keserves állapotban. Hadd fürödjék meg benne alaposan. Azután odaléptem hozzá és a vállára tettem a kezemet: 21