Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-04-01 / 4-7. szám

Szőllősi Zsigmond:

TÓTH PÁL KONTRA PÁL ERZSÉBET

Reggel nyolc óra. Az irodába, mi korábban nyitjuk a boltot, mint a nagyságos pesti kollégák, beállít egy atyafi. Csak rá kell nézni és már megvan a minősités. Legalább is könnyű testisértés. De lehet, hogy csak annak könnyű, aki — nézi. Az atyafinak el van látva a képe szorgalmasan. A jobbszeme fölött szép, kökényszinü diónyi “körkörü dag”, mind a két fele az arcának úgy összekarmolászva, mintha boronával szántottak volna végig rajta. Nem nehéz kitalálni: női kézimunka.

Az atyafi a föveget künn hagyta a gangon. Tisztességesen jóreggelt kíván és azon kezdi, hogy a kis csattos bugyellárisból, amit már a kezében tart, letesz az asztal sarkára egy ötpengőst, ezzel a biztató szóval:

— Csak a meghallgatásér.

Ebből is látható, hogy nem afféle mindenféle ember a látogatóm. Tudja, mi illik, ha fiskálishoz megy és nem is sajnálja a garast az igazságért. Illendő, hogy én is adjak szót neki.

— Kocsi ember, ugy-é?

Mifelénk, ahány falu, annyiféle a viselet. Ezt tehát nem nehéz mesterség kitalálni.

Az ember rábillent a kérdésre a fejével.

— Az vagyok, tekintetes ügyvéd ur, úgy mint Tóth Pál Kócsról, ha föl tetszik vállalni a bajomat.

— Tartsunk sort, Tóth Pál. Hát tulajdonképpen mi a baja? Azt kell először tudnom.

Tóth Pál nagyot sóhajt és nem felel. Látszik, hogy nagyon nehezen tud hozzáfogni a panasza elmondásához. Még kell biztatni:

— Hát csak mondja el bátran, ha már ügyvédhez fordult. Az én mesterségem, hogy megvédelmezzem . . .

Tóth Pál félref ordítja a fejét és csöndesen mondja:

— Az már késő, tekintetes uram. Azt akkor kellett volna . . .

Egy önkénytelen mozdulattal a fejére mutat. Itt el kellett mosolyodnom:

— Látom, látom. De ott én nem segíthettem barátom, azt beláthatja, ugy-é? Hát megverték, mi?

Tóth Pál hallgat.

Nekem kellett tovább kérdeznem:

— Hát mondja el, hogy történt? . . . Kocsmában történt? . . .

Bólint, hogy igen.

— No. Hát kocsmában. Mikor?

— Tegnap.

— Tehát a kocsmában, tegnap. Összeszólalkoztak? . . . Vagy rátámadtak hirtelen? . . .

Tóth Pál kézlegyintéssel akaszt meg a további kérdezésemben. Egészen félref ordítja az arcát és tompa hangon mondja:

— Nem ember tette . . .

Rábámulok:

— Nem? Hát akkor mi a baj?

A kliensem szava megélénkül:

— Ha ember tette volna, akkor nem jövök én a tekintetes úrhoz. Avval elvégzi a dolgát az ember maga. De nem ember tette . . .

— Hát?

Tóth Pálnak megrándul a válla:

— Asszony, hogy a . . .

Közelebb léptem hozzá:

— Hát asszonnyal van baja? . . . Tán a kocsmárosné? . . .

Tóth Pált észrevehetően bosszantani kezdi az értelmetlenségem:

— Dehogy a kocsmárosné! — mondja — Az nem tesz ilyet! Az nem haragszik, ha az ember issza a borát, hiszen az az üzlete!

Úgy hiszem, kezdem érteni a dolgot:

— Hát a maga felesége, mi?

Tóth Pál megint vállat von.

— Azt meg éppen nem mondhatnám. Mert az az asszony nekem nem a feleségem. Azt az aszszonyt én akkor lököm ki a házamból, mikor én akarom! . . . Hát honnan veszi magának az az aszszony a jogot, hogy ő nekem parancsoljon . . . Ha én iszok, a magamét iszom el, nem a másét . . . Ha én mulatok, a magamét mulatom el, nem a másét . . .

Most már helyben vagyunk. Leintettem a nekihevült embert és csöndesen kérdeztem:

— Mondja meg nekem először is Tóth Pál, mi a neve annak az asszonynak?

Tóth Pál kiegyenesedett és keményen felelt:

— Vádlott neve Pál Erzsébet.

—Együtt lakanak, ügyé?

— Csak máig, tekintetes uram.

_És mióta vannak egy kenyéren?

— Most lett volna tizenegy esztendeje.

__Hát ez bizony szép idő, Tóth Pál. És mondja csak barátom, ezalatt a tizenegy esztendő alatt jól megvoltak egymással?

A vállát vonogatta:

_ Hát hol igy, hol úgy! . . . Maradhatósan.

— Dolgos, rendes az asszony?

20