Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-04-01 / 4-7. szám
ZSUZSANÉ Amióta az eszemet bírom, mindig öregasszonynak ismertem. Abból a fejkendős, két kezét a köténye alatt tartó, s lassan tipegő fajtából. Akinek örökös szürkés-fekete ruhájával együtt, az arca se változik. Mintha valamikor egyszer megállt volna az idő felette. Csak annyit tudtam róla, hogy gazdáját, az özvegyen maradt tanítónőt már vagy harminc esztendeje szolgálja. A tanítónőnek szép háza volt a sarkon. S hogy a fiai is kilibbentek a nagyvilágba, ott éltek kettecskén, emberemlékezet óta. De a kettecskén szó mellé a “békésen”-t nem merném odabiggyeszteni. S az a bizonyos szolgálás is a gyakorlatban kissé furcsán festett. Ilyen hosszú idő alatt, ami a bizalmaskodást illeti, még a galamb is felborzolja néha tolláit. Hát még Zsuzsané! Már a hangjánál fogva is valamikor őrmesternek lehetett eltervezve és talán csak a csintalan dzsinek húztak rá szoknyát. Valahányszor ablakuk alatt elhaladtam, a félig lehúzott zsaluk mögött ilyenféléket hallottam: — Hova tette megint? ... Ha még egyszer előfordul, itthagyom! jS azután lássa . . . — Itt kell lennie valahol. Az újságok alatt, drága jó Zsuzsané, — rebegte a dörmögő hangra oérnavókonyan egy másik. Egyszer a kulcsok keresésével, máskor mással volt baj. Hogy ki menjen husért. Hiszen Zsuzsanénak fájnak a lábai. Különösen a délelőtti órákban. Mindig nem mehet ő . . . Pedig az is igaz, hogy szerinte a gazdájára, — bocsánattal legyen mondva, — még a büdös húst is rá lehet sózni . . . Vagy, ha megállt a falióra, ki nyúlt hozzá porolás közben? És igy tovább. Ki tudná felsorolni azt a sok apróságot? Telt belőle minden napra egy életen át, unaloműzőnek. S az ezek feletti nézeteltérés a zsörtölődéstől egészen a közelharcig váltakozott. A vége rendesen az volt, hogy egymásnak kölcsönösen felmondtak. Aztán maradt minden a régiben. Az emberek is igy szokták meg és könyvelték el őket; Zsuzsanét és Matild asszonyt. Az utcán soha nem mutatkoztak kettesben. Legfeljebb halottak napján, amikor a temetőbe koszorút vittek és karácsonykor az éjféli misére menet. Vagy egészen rendkívüli alkalommal, ha még az esti órákban át kellett menni valakihez, aki nyugdíjügyekben a megyeszékhelyre utazott be. Ilyenkor Matild asszony szaporázott elől, s féllé-Iváni Zoltán (New York): A HÍV ARCKÉP “Laura! találva van ő! mely kellem, mely kecs alakján! Nézd a rózsajak szóra feselni akar!” így én. “Szólni akar?” mond a férj, s mint űzött őz Lába futásnak ered s futva bedugja fülét. Garay János (1812-1858): péssel mögötte Zsuzsané; de valójában a hatalmi sorrend csak maradt a régi. Zsuzsanénak külön utjai voltak. Szeretett szomszédoJni, s bizony nehéz lenne összeszámolni, hogy a leszolgált harminc esztendőből mennyit töltött otthon. Sokszor félnapig is odaült s ez ellen szólni nem lehetett, mert akkor már csomagolt is. Hogy azonnal megy vissza, valami féltestvéréhez, a szomszéd faluba. Az, -már régen unszolja, hogy ott volna az ő helye. De ennek a bizonyos rokonnak a nevét, s a pontosabb címét soha nem tudta megmondani. Elég annyi, hogy e külön utaknak valóban meg voltak a maguk titkai. Igen. Nevezetesebb személyeknek kijáró nyílt titokként emlegették az emberek, hogy Zsuzsané szereti a pálinkát. Csodálatos módon, ezt soha nem lehetett észrevenni rajta. Arca és ráncokba mélyült szemei sikeresen palástoltak mindent. Jómagam még pityókásan sem láttam soha. Hogy csinálta, mint csinálta, — ki tudná megmondani? Éppen olyan titok maradt ez is, mint a tegnapi, vagy holnapi éveinek a száma. Talán egy korcsmáros könnyebben kiigazodott volna, de ő ilyen helyre nem járt. Szenvedély ide, szenvedély oda, zsugoriságában italra pénzt nem adott. De a gondviselés Zsuzsanéra is gondolt. A valamikor huszonkét szeszgyárat is számláló városka — mert olyan krumpli nem termett sehol, mint arrafelé — alkalmat adott erre. Az emberek értettek a szeszkeveréshez, s kéznél volt az ilyesmi, Ittott, a házaknál is. Inkább, mint más tájakon. De Zsuzsané különös szerencséje még ezen kívül is abban rejlett, hogy a környékbeliek lassan-lassan megmódosodva, kőhazakat építettek. Egyedül a hirtelen özvegységre maradt Matild asszony maradt zsindelyes tetjü. Olyan, ahol a füst a padláson gomolygott-keringett, mielőtt az eresztékeken eltávozott volna. így, kora ősztől, késő tavaszig — a disznóvágás idején, — a házuk valósággal bu’•'Nlvé változott. 17
