Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-04-01 / 4-7. szám
— Egy kicsi húst hoztam a füstre, — köszöntöttek be az emberek, elsősorban Zsuzsané felé fordulva az engedélyezésért. Eleinte Zsuzsané se tulajdonított különösebb fontosságot a dolognak. Csak úgy foghegyről felelte: — Vigye, akassza fel a padlásra. Később azonban észbekapott. És lassan-lassan valóságos vezérhálózatot épített ki a husfüstölés terén. Volt olyan disznóféleség, ami pár nap alatt készült el; volt amelyik három-négy hét alatt. Különösen a szalonnafélék füstölése tartott el hoszszabb ideig. Nos, ezeket elfogadni, ezekről értesítést vinni, hogyan-mint állanak, mindez kiváló alkalom volt arra, hogy az érdekeltekhez elszomszédoljon. Nem is említve a váratlan betoppanási lehetőségeket. Amikor lélekszakadva vitte a hirt, miként vetette rá magát a padláson garázdálkodó macskára. így lassan egyeduralkodóvá vált a füstölési szakmában. Ő szabta meg, milyen spárgával és cédulával lehet ellátni a húsokat. Mikor lehet kolbászféleségeket hozni, mikor a hosszú húsokat, oldalast, sonkát és egyebet. Az embereknek valóságos kérvényt kellett benyújtaniuk hozzá, hogy sorra kerülhessenek. Természetesen megemlítve azt is, hogy mostanában nagyon elhanyagolja őket, feléjük se néz. Estére elvárják. Minden áldott délután, öt óra felé, amikor Matild asszony nagyitó lencséjével a Gárdonyi regénybe, vagy a lexikonba temetkezett, Zsuzsané nagy kegyesen — találóan mondva — elfüstölgött valamerre. — Megforgattam a húsokat . . . Hogy mindenütt jól érje a füst — köszöntött be varázsigéjével ma ide, holnap oda. — No üljön le, Zsuzsáné, igyák egy pohár pálinkát, — fogadták barátságosan. A pörkölt cukorral főzött köményes pálinkát — még úgy szinte melegiben — mindennél jobban szerette. Valósággal reszketett érte. — Jaj, dehogy iszom! Erős dolog, nem aszszonynak való — kezdte óvatosan a szabadkozást. — No csak, no — unszolták az emberek, akik a szabadkozáshoz már hozzászoktak. Alighanem Zsuzsané is tisztában volt az emberek véleményével. És ment minden a maga rendjén a fennálló világrend értelmében. — Legfeljebb tudja-e, — kapta fel ezután a hangját, — most mégis megiszom. Az éjjel nem aludtam jól. Huzatos . . . huzatos az ablak. Valamit érzek itt a karomban. — Hát csak melegítse magát, — vágták rá a feleletet. Hej, ki tudná megmondani, mennyi folyt igy le Zsuzsané — bocsánat — a Kászon patak medrében? Sok, nagyon sok. Télen dupla adaggal, amint általában hóolvadáskor illik, nyáron vékonykán folydogálva. Eleinte a nyár, a disznóvágás holtszezonja, bizony nagy gondokat okozott Zsuzsanénak. De később itt is feltalálta magát. Ha ritkábban is, csak ment, ment látogatni, szomszédolni. S amint beült valamelyik téli ügyfeléhez, azon kezdett keseregni, hogy mostanában szédülései vannak. Rögtön hozzá akasztotta: — Nem tudom, ki fog a télen a padláson mászkálni. Az emberek eme újabb fordulatot is kitanulták. Sokszor Zsuzsané még a kapuban volt, amikor bent a házban már kiáltotta valaki: — Készítsd a poharat, Zsuzsané szédül! így aztán valahogy csak eltelt a nehéz szolgálat. S gazdáját, aki jóformán egy kis fejecskén, darán, teafélén s everőjén tengette gyomorgyenge életét, szórakozásképpen azzal piszkálgatta: könnyű annak, akinek háza van s a sajátjában lakhat! Pedig azt, hogy mire és mennyit adjanak ki Zsuzsané döntötte el, megfellebbezhetetlenül. Matild asszonynak a bugyellárisban való kaparászása csak olyan képletes komédia volt. Csakhogy semmi se tart örökké a világon. Zsuzsané (fénykorának is elérkezett a böjtje. A világ haladását feltartóztatni nem lehet. Lám, a megkőházasodott emberek is tovább haladtak. Megjelent az első gyors-füstölő arrafelé. Olyan, amit pár téglából, kis kürtőnyilással könnyen és akárhol össze lehetett pallérozni. Ez meghúzta a lélekharangot Matild asszony zsindelytetős háza felett. Elmaradtak a füstölők, elmaradtak a húsok s a pálinka is. Csak a padlás járó kandúr gubbasztott ott változatlanul. Zsuzsáné mérgében mindennap felrúgta vagy ötször. Valami máshoz kellett folyamodni, valami mást kitalálni. És valóban, Zsuzsanét hagyományos szerencséje nem hagyta cserben. A segítség, ha későn is, de megérkezett. Egy napon, amikor már valóban szédült a “böjtöléstől”, s az utcán tipegvetopogva hunyorgatott a napfénybe, mint egy utjátvesztett bagoly, megszólítja Aranka ur, a hirtelen felgazdagult szücsmester: — Mit csinálunk, hogy vagyunk, kedves Zsuzsáné? — dörzsölgette kezeit udvariasan. Zsuzsanénak megrebbent a szeme. 18