Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-04-01 / 4-7. szám
F. Szabó Géza: AZ UTOLSÓ DZSENTRI-BOHÉM A szeretereméltó, örökvidám Pali bácsi úgy él emlékezetemben, mint a régi, jó világ utolsó dzsentry-bohémja, kinek legaranyosabb jellemvonása volt a legnagyobb hibája, az, hogy sokkal jobban szerette a vendéget, mint önmagát. Ki is eresztette lassacskán szép gazdaságát a kéményen, — öregségére hivatalt vállalt és a vármegye ősi falai közt ütött tanyát. Derűsen csillogó lelkét, ragaszkodó barátságát s a magyar házigazda meleg szivét azonban megőrizte utolsó pillanatáig. Róla szeretnék most egy pár apróságot elmondani. I. Pali bácsi hires két szürkéje valahol a hatodik határban röpítette horkolva-prüszkölve a pehelykönnyű bricskát. Gyönyörű nyári esthajnalba szakadt ebédlakomáról volt hazatérőben. A gyeplőt ezért hűséges öreg kocsisára bízta, jó maga pedig a hátsó ülésen 'bóbiskolt és nagyokat billent bortól nehéz feje, ahogy ez már a harmadik fekete után szokás. Mikor egy nagyobb zökkenő után a poszahomokról a kövezett műútra kapaszkodott fel a kocsi, Pali bácsi arra ébredt, hogy egy csinos rácsoskapu tetejéről ékesen kicifrázott táblácska mosolyog le reá: FORRÁSKEZELŐSÉG. Igazgató. Idegeneknek tilos a bemenet! Hopp, hisz itt az ő kedves Péterfy Ákos barátja lakik, a közkedvelt borvizkutkezelőség legfőbb direktora, akinek ő időtlen idők óta tartozik visszaadó látogatással. — János! Állj! Ugorj le! Lökd csak be azt a rácsos kaput! Odabent a hosszú fasor végén füstölgő kéményt látok, meg széles ámbitust. Odamegyünk. Volt öröm a szives uriháznál. Pali bácsit csaknem a tenyerén emelte ki a kocsiból a szeretetreméltó házigazda. Lett sürgés-forgás. Mindenki a Pali bácsi gondolatát leste. Mindenki azon volt, hogy hires vendégszeretetét csak némikép is viszonozza. És lett terítés, roskadozott az asztal, végé-hossza nem volt a kitünőbbnél kitünőbb fogásoknak. Meg aztán a borok! Ennyiféle felséges ital nincs tán a király őfelsége pincéjében sem. Csutudományi bölcsességtől a csintalan történetekig szott is szörnyen. Igaz, hogy a legmélyebb államminden szóba került. Fogyott is a bor, de meg az idő is. Már a hajnali pirkadás leselkedett be itt-ott a vadszőlő lombhasadékai között, amikor Pali bácsinak egy ötlet jutott az eszébe: — Hallod-e Ákos pajtás, ha már itt vagyok, szeretném megizlelni a te hires borvizedet, itt, a forrás tövében. De nehogy kifogyjunk az időből. Nagyon megnyerhette legmagasabb tetszését a savanyuviz, mert bucsuzáskor sokszorosan megismételt Szent János áldása után odavetőleg igy szólt a házigazdához: —Hogy juthatnék én ilyen kitűnő borvizhez, édes komám, megfelelő mennyiségben, már amenynyi az én házamhoz szükséges. Kényelmetlen minduntalan Fehérvárra küldözgetni zsidóvizér . . . — Nincs annál egyszerűbb, Palikám. Kocsira rakatod a fölösleges üres üvegeidet, átküldőd s én megtöltöm szives készséggel. Szót sem érdemel . . . Örülök, ha úri asztalodon állandó helyet viv ki magának az én borvizem . . . . . . Mikor úgy reggel hét óra tájban hazaérkezett a bricska a majorságba, Pali bácsi le se szállt a kocsiról, már maga elé citálta a mindenest és kiadta a parancsot: — A padláson találsz üres üvegeket. Van ott pezsgősüveg is, borosüveg is szétszórva jónéhány. Felrakjátok kocsira s átviszed Péterfy nagyságos ur savanyuviz telepére. Itt a névjegyem, a többit a nagyságos ur már tudja. Megértettél? Hiba ne legyen! S mint aki jól végezte dolgát, bevonult a legszélső szobába s tiz perc múlva már az igazak álmát aludta. Csak úgy déltájban csapódott ki a hálószoba zsaluja. Az ablakon keresztül rendelkezett Pali bácsi harsány hangja: — János! Pista! Ferkó! Merre vagytok? Jöjjön ide, aki hallja! Nagysokára az öreg szakácsnő cammogott elő: — Tessen parancsónyi. — Pista azonnal fogjon a kis sárga kocsiba! — Nincs itthon a Pista, ins tállom, üvegeket vitt el valahova. — Hát akkor fogjon a Ferkó! Az igás lovakat! — Az sincs itthon, megkövetem, üvegeket vitt az is. — Ejnye, mit papol már kend Sára asszony! Fogjon hát be valamelyik, akármelyik! 12
