Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-04-01 / 4-7. szám
az ellenfele ilyen szépen kimossa. Bizony nem ártott ő akkor a légynek sem . . . Mikor kifordultak a törvényszék vasrácsos kapuján, összenevettek. Busa Sandri odaszólt Jancsinak: — Ezt nem hittem. — Mit? — Hogy ilyen simán elmönnyön. Surul Pista odavetette: — Csak a Lacinak köszönheted! Laci megrázta a fejét: — Neköm ne! — Már pedig úgy van! — erősítették a legények. — Ha rávallasz, amit mindnyájan tudunk, csak ráóvastak volna Jancsira az urak vagy három hónapot, ha többet nem. Senye Laci legyintett a kezével: — Nem adok én az ilyen törvényre semmit! Aztán úgy magában dörmögve hozzátette: — Attu még nem gyógyul be az én fejem. . . . Odabenn a törvény emberei tovább tárgyalták úgy maguk között az ügyet. Tetszett nekik az ellenfél nagylelkűsége. Mégis csak ritka nemes természete van a magyarnak! A bajban összetart. Ebben állapodtak meg. Hogy ilyen simán végződött az eset, a legények addig-addig kapacitálták Lacit, mig mindanynyian betértek a Vörös Ökör nevű korcsmába áldomásozni. Jancsinak veszett kedve kerekedett. Egyremásna hozatta a sok italt. No, a többi legénynek sem folyt az orra vére. Csak ép a Lacinak nem akart sehogysem kedve kerekedni. Kissé félre húzódott s úgy italozta a saját rendelésű spriccerjét. Később a városi malac-banda is be óvakodott az ivóba. Előbb csak egy, aztán kettő, három ; mintha úgy történetből jöttek volna. Stimmoltak. Aztán egész szomorúan rázendítettek egy bus magyar nótára, Tudták a dádék, hogy mit csinálnak. Az ilyen falusi emberek jól fizetnek. .Ritkán mulatnak, az igaz, de akkor aztán alaposan kirúgnak a hámból s ami a fő, nem kímélik a költséget. Az idő gyorsan szaladt; már jól belehajtott az alkonyatba is, mikor a legények cihehlődni kezdtek s a Szent János áldása után nekivágtak a köves útnak. Eleinte az ital gőze erősen ösztökélte őket a hangos kedvre, daloltak, kurjongattak; utóbb a mámort kifújta fejükből a hűvös idő. Mikor a falu szélére értek, összeintettek és egy akarattal felverték a Salamont. Megpatkolták a városi italt. Hajnalodott. Senye Laci elázott, hát hazakisérték a többiek. Mikor Jancsiék két-három házzal elhagyták a Senye-portát, Laci az udvar közepén kiegyenesítette a derekát, a fejét megrázta. Aztán a sövénykeritésből kihúzott egy somfabotot. Sróf volt a végére erősítve. Megnézte, hogy erősen áll-e ? Csavarta jobbra, balra. A sróf nem engedett. Ezután a markába sercentett. A két tenyerét összesurolta, s a kezebelit két marokra fogva, suhintott egyet a levegőbe. A fejével bólintott — szuperál. Azzal megindult Zsibongó felé. Amint a kerítések alatt húzódott, egyszer-egyszer meglódult. A feje rántotta erre-arra. Hiába, erős volt az ital, meg sokféle. Káromkodott is, de csak úgy magában. Az ut végén utolérte a Bagó-gyereket. — Jancsi, hé! — kiáltott. — No . . . Laci felemelte a kezebelit s aztán a somfabot süvöltve hasította ketté a levegőt . . . Jancsi koponyája recsegve szakadt be és egész testhosszában végig vágódott a poros utón. Laci összecsikoritotta a fogait. — Ne kutya! Ez a törvény! Nem, amit az urak mérnek! Kosztolányi Dezső (1885-1936): A BUS FÉRFI PANASZAI-BÓL Beírtak engem mindenféle Könyvbe és minden módon számon tartanak. Porzó-szagu, iSötét hivatalokban én rólam is szól egy agg-szürke lap. Ó fogcsikorgatás. Ó megalázás, hogy rab vagyok és nem vagyok szabad. Nem az enyém már a kezem, a lábam és a fejem, az is csak egy adat. Jobb volna élni messze sivatagban, vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt, mivel beírtak mindenféle Könyvbe és minden módon számon tartanak. 11
