Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-02-01 / 2-3. szám

népnek ismertem meg őket. Könynyen szereztem barátokat és igen jól éreztem magam közöttük; csak anyagi tekintetekben voltak nehézségek. Ezek miatt jöttem fel ide, de keserves barátom itt is megelőzött. Ő már féléve élt itt, amikor megérkeztem.

— Itt se jó, — nyugtatott meg, — itt is utálják a magyarokat.

Az elmúlt évek alatt azonban itt sem tapasztaltam gyűlöletet, vagy utálatot. Az biztos, hogy nem olyanok, mint mi vagyunk, hanem mások. Bele kell nyugodni: sem jobbak, sem rosszabbak, csak másmilyenek. És kedves keserves tamáskám, te is nyugodj bele, hogy benned sem az idegent gyűlölik, nem a magyart utálják, hanem azt a kis undok természetedet. Lásd, én nem vagyok neked idegen, én is magyar vagyok, de én is utállak téged.

Őszintén és szivem mélyéből.

Tóth Árpád:

AZ ÖRAINGA

Ketyegésében rekedt, tompa dal van, Virrasztó éjen gyakran nézem őt — S úgy rémlik, lengő teste szeli halkan Hiú forgáccsá az örök időt.

Nézem, milyen sunyin jár jobbra-balra, Üvegkalitjából szinte lenyúl,

S bus életemre, a csüggedt fonalra, , Mint a Párkák sziszegő kése hull.

S kiáltanék: hahó! fel! emberek! Vigyázzatok! — De csend van a sötétben, Hangom se fog, moccanni sem merek;

télén kegyelmére s az eljövendő, örök üdvösségre. Nem csoda, hogy Béla öccse s édesapjuk egymásután történt elhunyta, az értük való bánkódás és üdvözülésükért való könyörgés rohamosan emésztette fel hanyatló erejét.

“... kéré szent kenetnek olaját és megkenetteték.”

Egy önmagában nem súlyos betegség annyira legyöngitette, hogy nyolcnapi betegeskedés után maga kérte a szent kenetet Frater Mihálytól, a Domonkos-rend akkori provinciálisától, aki teljesítette a haldokló kérését.

Betegsége tizenharmadik napján, mig a szerzetesek és nővérek körülállták ágyát, fájdalom nélkül elhunyt. Arcán üdvözült mosoly ragyogott s aranyszínű sugár fényeskedett lehunyt pillái alól.

Mint futótűz, úgy terjedt el a szentéletü királylány halálának hire, amelyre a váci püspök, az óbudai prépost s az esztergomi érsek sietve megérkezett, hogy több más egyházfejedelemmel együtt résztvegyenek Margit temetésén.

“... és látá az érsek Szent Margitnak orcáját fényleni.”

S ime, amikor Fülöp érsek odalépett a holttesthez és felemelte a fátyolt, amellyel Margit asszony arcát letakarták volt, csodálkozva látták valamennyien, micsoda mennyei fényesség, milyen csodálatos szépség ragyog megbékélt vonásain. Mondhatatlan keserűséggel sírtak az apácák, a szerzetesek, csakúgy, mint az érsek, a püspök, a prépost s mind az őket körülvevő sokaság.

— Nem kell tinektek sírnotok az örök Királynak leányán, — zendült meg Fülöp érsek hangja, — de inkább örülnétek kell, mert immár az mennyei örök örökségnek jutalmát ötét vennie nyilván látjuk!

Erős faszekrénybe helyezték a holttestet és gyászzsolozsmák zengése közben leeresztették a templom nagy oltára előtti sírba, ahová kívánkozott. De nyitva hagyták a sirt, mert az enyészet lehelete nem érződött a testen. Tömegestől zarándokolt a nép a koporsóhoz, ahol “vakoknak látások, sántáknak járások megadatott és különb-különb kórságbelieknek meggyógyulás adatott.”

Tizenegyedik napon otromba kővel fedték le a koporsót s két lombardiai kőfaragómester, Albert és Péter hozzáfogtak a megrendelt vörös márványkoporsó faragásához. Amikor há^rom hónap múltán elkészült a koporsó s megnyitották a sirt, édes illatu pára, füst és illat szállt fel a régi koporsóból, mintha “nagy sok rózsák voltak volna ott.”

“Ezenképpen lön Szent Margit asszonynak temetése Boldogasszony szigetében.” Boldogasszonynak egyházban, Boldogasszony oltára előtt.

Száz mérföldig csak ingák vannak ébren, Zord élükön titkos, vak fény inog: Konok kések, arany gillotinok . . .

B. Radó Lili.

i8