Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-02-01 / 2-3. szám

Értavi Barát Kata:

A RÉPAORRU HÓEMBER

Olyan csend volt az erdőben, hogy hallani lehetett, amint egy ágon maradt, száraz tölgyfalevél leesett a hóra. Fehér volt a világ körös-körül. A félénk Cinke Tóbiás le-fel himbálózott egy vadrózsa ágon, az erdei tisztás szélén. Csőrét a fagyos ághoz fente és megszólalt vékonyka hangján:

— Kicsit ér! . . . Kicsit ér . . .

— Kicsit bizony! — szólalt meg valaki mérgesen a szomszéd tölgyfán. Az öreg, tarkaruhás harkály volt az, aki a fakéreg repedései közt kutatta a kártékony férgeket — neki finom csemegét. Most közelebb röppent a cinkéhez; úgy látszik, beszélgetni jött kedve. —■ Még a kukacok is eltűntek ebben a hidegben — mérgelődött tovább. — Rég volt ilyen kemény telünk, Cinke szomszéd. Jó volna, ha tavasz jönne, ugy-e? Pattannának a rü . . .

Itt ijedten elhallgatott és felreppent. Gömbölyű hólabda csapódott a fatörzshöz, majd meg hangosan nevetett valaki a fák között.

— Emberek! — csipogta Cinke Tóbiás fázósan és elröppent ő is. Elszállt, hirt hallani a fekete rigóhoz, aki járatos volt a városi kertekben. Hátha ő tud valami dúsan terített madáretetőt valahol.

*

Hárem gyerek kergette egymást a fák között, az erdész három kisfia. Hogy a tisztásra értek, megálltak egy pillanatra gyönyörködni az eléjük táruló képben : A sima, puha hó tetején szikrázva tört meg a téli napfény. Hé ült a fekete fák hónalján s az égbenyuló fenyők is hósipkát hordtak sötétzöld lombjukon.

— Ó, de szép! — tapsolt a legkisebb fiú, pirosracsipett arccal — itt építsük meg a hóembert!

— Jó lesz, itt igazán nagyszerű lesz — helyeselt a másik kettő és serény munkához láttak. Alig fél óra alatt készen állt a hóember. A gyerekek kis szánon húzták, ami kellett hozzá, hogy igazi, szép hóemberük legyen gömbölyű széndarabból raktak gombot a hóember ruhájára. Kemény fejére ócska fazekat tettek. Szeme is szénből volt, szája piros paprikából, fogai meg kukorica szemekből. Orrnak egy gyönyörű nagy sárgarépát tettek az arca közepébe. A törzsbe botot szúrtak, hogy szilárdabban álljon, hóna alá pedig ócska seprüt helyeztek. Kész volt a hóember és szinte visszanevetett a három gyerekre. Azok körültáncolták jókedvükben, aztán hazamentek.

*

Az őzike fázósan bujt a bokrok sűrűjébe. Társait kereste, hogy egymást melengessék. Nyulam Bulam is meghúzta magát otthonában és sóhajtva gondolt a zöld tavaszra, vidám nyárra, mikor Mókus Matyi megdobálta mogyoróval és Szarka Torka vitte az erdei pletykát fáról-fára . . . Idehallattszott esténként a tóból a békák hangversenye . . . S a tücskök hegedültek a holdfényben. De hol vannak a nyári örömök? . .

Mig igy álmodozott, el is aludt nyulkoma, közelebb húzódva testvéri e puha, meleg bundájához. Mire felébredt, világos reggel lett.

— Óoh ... — sóhajtotta és olyan csalódottan nézett körül a téli világban, hogy testvére megkérdezte :

— Szóltál, Nyulam Bulam?

— Nem. A gyomrom morgása, amit hallasz. Ennivaló után kell néznünk. Te menj erre, én meg arra! — mutatott szét az erdőn. Testvére elindult az öreg juharfa irányába. Nyakig süppedt a hóba s csak keservesen jutott előre. Nyulam Bulam meg a tisztás felé vette útját, bár ma sem volt rá kilátása, hogy csak egyszer is jóllakjék.

Mielőtt kiért a fák védelméből, kétlábra állva hallgatódzott . . . A levegő semmi veszedelmet nem hozott füleihez. A tisztáson azonban megváltozott valami: letaposták egy helyen a hótakarót. Ki lehetett? ... És — jaj! — kicsoda az a fehérruhás emberféle ott, a tisztás közepén? . . . Mozdul ! De nem. Meg se moccan. Idenéz pedig egyenesen . . . még nevet is!

Nyulam Bulam összehúzta magát, amilyen kicsire csak tudta — készen minden pillanatban a menekülésre. Nem szaladt el mégsem, mert a hóember barátságosan megszólalt:

— Nem bántalak! Gyere közelebb, te hosszufülü idegen . . .

Erre már nekibátorodott Nyulam Bulam is. Odaugrált a hóember elé.

— Csúfolni mersz? Én vagyok idegen?! Hát te mi vagy? Sose

49