Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-02-01 / 2-3. szám

cot mutatni, mert hátha a másik félreérti és abból kifolyólag következtetni próbál. Törik a fejüket, mit tegyenek, de mindegyik megalázkodásnak tartja, hogy ő szóljon először. Néha nemcsak napokig, hetekig, sőt tovább is tart a harag. Még jó, ha nincsen komolyabb következménye. Sajnos az is előfordul, hogy egy-egy kisebbnagyobb szóváltás után valamelyik házastárs öngyilkossági kísérletet követ el és bizony külön szerencséje, ha nem egészen sikerül. Olyasmi is megtörtént már, hogy a férj hivatalba ment és soha többé nem jött vissza, vagy a gyerekek annyira lelkűkre vették a dolgot, hogy megszöktek hazulról.

Pedig milyen könnyen, simán lehetett volna elintézni kezdetben. Egyáltalában meg sem kellett volna kezdeni a haragot.

“Langyos a reggelim, hányszor mondtam már, hogy csak forrón szeretem, ha nem kapom úgy, megyek a kávéházba.”

“Na nézd csak, nézd ezt a szegény embert, még csak egy kis rendes reggelit sem tud kapni itthon. Hadd melegítem gyorsan fel.”

Ez is felelet, igy is lehet, kicsit kedélyesen. Ha véletlenül csakugyan gőzölög, sem muszáj mindjárt észre vennünk, hangoztatnunk, nem muszáj mindjárt az igazunkat keresnünk különösen a férjjel szemben, aki különben is nagyon hiú és azt akarja, hogy mindig neki legyen igaza. — Hát legyen igaza. Hagyni kell. Hiszen a nő természettől fogva békésebb, szelidebb természetű, (ahol véletlenül fordítva van, ott úgyis a férfi enged). Egyébként sohasem érdemes keresni, hogy kinek van igaza. Nem az a fontos. Csak egy fontos a házasságban, hogy békében 'éljenek egymás mellett. A legházsártosabb férjet is meg lehet puhítani, ha mindig szelíd szavakkal találja szemben magát. Sőt a végén még szégyenkezni is fog és biztosan belátja, hogy milyen nagyszerű asszony a felesége. Most pedig az ellenérvre, hogy a mi idegeink sincsenek vasból, csak annyit: — Inkább mindjárt újból melegíteni a kávét (persze, sok minden értendő alatta), mint hosszú keserves órákon, napokon, heteken át azon tömi a fejünket, hogyan melegítsük újból fel a házaséletünket.

Ács Klára.

éljen, mint a szrzet többi tagja. Soha, semmiféle munkából magát ki nem vonta, ha a legpiszkosabb, legalacsonyabb munka volt is az. Hetet tartott a konyhán, halat tisztított, sepert és súrolt, mosolygó türelemmel takargatva repedezett bőrét, kimerültségét, gyengeségét.

“... kevés beszéddel elégedik vala meg. Soha ő magát nem adja vala magas nevetésre, fel való nevetésre.”

Amilyen szigorúan megtartotta az engedelmesség törvényét, éppen úgy ragaszkodik a veszteglés szabályához, a hallgatás törvényéhez. Nem is tehetett volna másképpen, hiszen, ami szabadidőt a többiek egymás társaságában beszélgetve töltöttek, ő azalatt is imáiba merült. Az ebéd után “kézi dolgot teszen vala, szentegyházhoz való dolgot és szenteknek ereklyékhez való ékességet.” Oltárteritők és miseruhák egynéhánya dicsérte szorgalmát és fáradhatatlanságát.

“És mennyivel felülmúl vala mindeneket nemességgel, annyival inkább erőlködik vala magát megalázni.”

Mindennek a megcselekvését azonban az engedelmesség törvénye nehezítette: az apácák az önként vállalt munkát sem végezhették elöljáróik engedelme nélkül. Margit szelíd, állhatatos, türelmes könyörgése kellett ahhoz, hogy gyóntató;a, Marcellus atya beleegyezését adja a nehéz és kimerítő kézimunkákhoz s hogy Olympiades nővér, a priorissza megengedje a nagycsütörtöki lábmosást.

— Az az én alázatosságom, gyermekem, — tiltakozott a főnöknő — s nem tehetem a te munkáddá. Királyatyádnak sem lenne kedvére ...

■— Anyám, — könyörgött Margit — lásd, éppen, mert királyi vérből származom, nincs mikor gyakorolnom az alázatot, ha nem segítesz. Tedd meg értem, Édesanyám, a lelkem üdvösségéért.

És térden csúszott a szolgálólányok előtt s megmosván, megcsókolta a lábukat, hogy aztán fejkendőjével megszáritsa.

“... ágya előtt imádkozik vala mind tik-szóig.”

S mind e nehéz munkát, megalázkodást nem tartotta elég gyötrelemnek. Esztendőkön keresztül áldozta fel éjszakai pihenőjét az imádság és magagyötrése kedvéért. Kakasszóig egyre imádkozott s csak akkor feküdt le, mikor tudta, hogy nemsokára megszólal az éjfélutáni zsolozsmára hivó csengő. Akkor sem feküdt ágyára, csak egy gyékényre az ágya előtt, s szegényes ronggyal takaródzott.

“A sororok hallották imádságának idején, mintha valakivel szólt volna.”

Olyan ájtatos volt imája, olyan édes és elmerült volt beszélgetése az Úrral, hogy társai nem egyszer kérlelték, tanítsa meg őket is az imádságnak erre a mély bensőségére. És Margit készségesen magyarázta nekik, milyen egyszerű és édes Jézushoz szólani: "Ajánljad a te testedet és lelkedet az Ur Istennek és legyen a te szived mindenkoron az Ur Istennel vagy az Ur Istenhez, úgy, hogy sem halál, sem egyéb ok meg ne vonja az Istennek szerelmétől.”

44