Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-02-01 / 2-3. szám

— Akkor megveszem azt a kalapot. Harminc koronát adok érte.

— Az kevés.

— Negyvenet.

— Az is kevés.

— ötvenet — kiáltotta Szél László s meglobogtatott egy mályvaszin bankjegyet.

Feri nem felelt. Szomorú anyagi helyzetén gondolkozott. Egyszerre mindenki meglepetésére áthajitotta lilaszalagos panamáját. Szél László a fejébe próbálta nyomni, de az csak táncolt boltozatos koponyáján. Mindenesetre átküldte a pincérrel — tálcán — az ötven koronát.

— Megveszem azt a nyakkendőt is — folytatta az ismerkedést. — Meg azt a gallért is. Összesen húsz koronáért.

— Csak harmincért — vetette oda Feri s ekkor a nyakkendő, a gallér meg a harminc korona már gazdát cserélt.

— Aztán a kabátot is meg az inget is, de az tüstént átadandó és nincs alku, száz koronáért először, másodszor, harmadszor.

— Nem bánom.

— A nadrágért is adok annyit.

— Hohó — tiltakozott Feri. — Az testvérek között is megér százötven koronát.

— Egye fene — mondta Szél László és fizetett.

Feri már vetkőzött és éljenzés közben küldte át a pincérrel a nadrágját.

— Pezsgőt! — ordított Feri, — pezsgőt.

Amikor hozták a hütővödröket, megtöltve jéghideg kutvizzel s bontogatták az üvegeket és durrogtak a dugók, Szél László tovább vásárolt:

—Húsz korona a cipőért.

— Tessék.

— A másikért is annyi.

— Nem, ez drágább.

— Miért?

— Mert az a bal volt. Ez pedig a jobb. Harminc korona.

— Ötven — csapott rá Szél László, — de a harisnyákkal együtt.

Feri levetette a jobb cipőjét és harisnyáját. Föllélegzett. Jól esett megszabadulni a sok gönctől. Meztelen lábujjaival a kert finom homokját gereblyézte, felhörpintett egy pohár pezsgőt s minthogy még mindig melege volt, az üvegből locsolgatta a nyakát, a mellét, megmosta a kezeit, az arcát a jéghideg pezsgővel, még a sürü fekete haját is, mely a fehér tajtékban úgy habzott, mint a

szappanhabban. Aztán ledőlt a lócára a kábító afrikai hőségben. Előtte kerek négyszáz korona puposodott, papir, ezüst, arany. Szél László előtt pedig az ő szerény, de drágán vásárolt ruhatára, egy halomban.

Az most, hogy Ferit igy lengén, igaz valójában látta és önérzete sérelme nélkül bizalmaskodhatott, felé emelte poharát.

— Szervusz, kedves öcsém.

— Szervusz, kedves bátyám — felelte Feri és kiitta a poharát.

A cigányok most mellé szegődtek és egymásután az ő fülébe húzták a nótát. Egyszerre csak megakadta rajta Szél László tágranyilt, véres szeme. Látta, hogy még mindig ott csillog a monokli mely legjobban izgatta.

— Mondd, édes öcsém — kérdezte, — az nem eladó ?

— Ha megfizeted, édes bátyám.

— Mi az ára ?

— Háromszáz korona.

— Annyi már nincs nálam, édes öcsém. De

kétszázat szívesen adnék érte.

— Sajnálom, nem lehet.

Addig-addig alkudoztak, mig az öregek összeadták a háromszáz koronát s megvásárolták Feri utolsó ruhadarabját, a monoklit is. A cigányok tust húztak.

A fiatalok fürödtek, lubickoltak a pezsgőben. Az öregek csöndesen boroztak.

Tíz órakor Feri átszólt hozzájuk:

— No, miért nem isztok? Talán elfogyott a borotok? Parancsoljatok.

Tüstént átküldött asztalukhoz két üveg pezsgőt, de azzal a feltétellel, hogy megkapja érte a kalapját. így vásárolta vissza egész ruhatárát. Tizenegy órakor már teljesen fel volt öltözve, monoklija ismét ott villogott a balszemén. Ekkor a két társaság, minthogy semmi ellentét se volt már közöttük, összeköltözködött s egy asztalnál pezsgőzött délig.

Délben, amikor megkondultak a harangok és hangjuk hatalmas, érces hömpölygéssel végigáramlott a tündöklő égboltozaton, a “szagos misé”-ről hazaigyekvő úri közönség ámulva látta, hogy egy csézán összeölelkezve és csókolózva ül Szél László Viczay Ferivel, utánuk pedig a forró alföldi porfellegekben, a vidék tüzes számumjában, több kocsin baktat a társaság, hátul a cigányokkal, hogy majd künn, Szél László tanyáján, folytassák ezt a nem rosszul induló, de még egyáltalán be nem fejezett mulatságot.

34