Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-02-01 / 2-3. szám

A két társaság nem ismerte egymást személyesen, legföljebb látásból és hallomásból. Mindez elegendő volt, hogy az egyik asztal a másikat bizalmatlanul méregesse, ha nem is éppen ellenséges, de fitymáló-vetélkedő tekintettel, mint az egyik sátor a másik sátor lakóit. Úriemberek és testvérek ők is, állapították meg kölcsönösen, egyet akarnak velünk, inni és mulatni, de egyelőre ismeretlenek, ezért résen kell lennünk, vigyáznunk kell úri méltóságunkra. A korkülönbség, valamint az a körülmény, hogy nem egyféle bort ittak, fokozta a! világnézeti ellentétet. Állandóan szemmel tartották egymást, hogy ki mulat rangosabban, hogy ki beszél családiasabban és hetykébben a cigánnyal, hogy ki bírja inkább az italt, hogy ki szórja fölényesebben a pénzt, hogy nem esik-e valami csorba az ősi szokások szertartásán s minderre a beléjük edzett, régi ösztönüknél fogva sokkal jobban ügyeltek, mint az elnök a tárgyalóterem szürke józanságában arra, hogy mit vallanak a tanuk és mint védekezik a vádlott. Ahhoz, hogy nyiltan észrevegyék egymást, hogy büszkeségüket alázva, vállalják a közvetlen közeledés kockázatát, hogy át is szóljanak a másik asztalhoz, a saját hibájukon kívül még mindig nem voltak elég részegek.

Egy cigánybanda muzsikált nekik. A prímás tapintatosan hol az egyik asztalhoz sétált, hol a másik asztalhoz. Amig a fiatalok énekeltek, az öregek beszélgettek, ittak s úgy tettek, mintha nem is hallanák a nótájukat és nem is vennének részt jókedvükben. így cselekedtek a fiatalok is. Nem közösködtek. Aliig begombolkoztak. Ez a tartózkodás, ez az elzárkózás tüntető volt, de csak látszólagos. Azok a nóták, melyeket a cigányoktól rendeltek, arra vallottak, hogy nagyon is figyelik egymást. A cigánnyal érintkeztek, azzal izengettek. Ha például a fiatalok a “Csak egy kislány”-t játszatták, vagy a “Fekete szem éjszakájáét, csupa szerelmes, epekedő, hejehuja nótát, az öregek magukhoz intették a prímást és mást követeltek, “Beszegődtem Tamócára bojtárnak”, vagy “Babot vittem a malomba”, olyan lassúbb, higgadtabb dolgokat, melyekben nem a hamar ellobbanó szenvedély izzik, hanem a földmivelés és állattenyésztés tartalmasabb bölcseleté, mely még mindig megmarad számukra akkor, amikor a kislány és a fekete szem éjszakája már rég elveszett s ilyenmódon irigységükben vagy keserű bölcseségükben ezzel oktattákleckéztették a tapasztalatlan ifjúságot, hogy émiök kell mindaddig, mig ezt majd megértik, amint kezdetben mindenki a tüzes és érzelmes Schiller-t

HERKULES A VÁLASZÚTON . . .

ввявавБВВВвшгввБвввявЕягввиввввввв1:1ВвгзвввяввваввБвзвзвкБВВ1Ввв1

olvassa, csak aztán, érettebb korában tér át Goethe mély és egyszerű költeményeire.

Kilenc órakor a hőség pokolivá vált. A nap, mint egy őrült részeg, aki rumtól rúgott be, vörös pofával bámult szét az alföldi rónán és tüzet, lávát okádott mindenüvé. Benn, a “Nyári kert” egyébként hüs rejtőkén valamennyien azt érezték, hogy meggyulladnak a szesztől és a nap lángjaitól, melyek már átnyilaltak a falombokon is és homlokukra, hajukra, orrukra tüzeltek. Viczay Feri az asztalt verdesve énekelte, hogy ő az a bizonyos nem jó, az a bizonyos csárda-ajtó-nyitogató és édesanya-szomoritó, utána pedig duhaj-szemtelen fiatalságában egy akácfa törzséhez csapta a poharát. Egy sugárpászmában úgy tündökölt a monoklija, mint a brilliáns. Szél László ezt nézte sokáig. Nyugtalanította a kacér, kihívó üvegdarab, mely lencséjével összegyűjtötte a fényt a gyújtópontba s egyenesen őt perzselte vele. Egy kicsit izgett-mozgott, töltött ő is, ő is leguritott torkán egy pohár fehér bort, aztán még mindig a monoklira meredve, Feri felé nyújtotta a kövér, pecsétgyürüs mutatóujját és így szólt:

— Megveszem azt a szemablakot.

Csönd lett. Feri felkönyökölt az asztalra s csak úgy félvállról a levegőbe mondta:

— Nem eladó.

Poharak emelkdetek, piros borral. Poharak emelkedtek fehér borral. Mindnyájan ittak.

Szél László kivette pénztárcáját. Ismét Ferire mutatott:

33