Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-02-01 / 2-3. szám

húsz kis kölyök csatlakozott a munkába loholókhoz. Hónuk alatt újságpapírba csomagolva zsiroskenyér és egy sörösüvegben savanyodó tej volt az egész napi kommenciónk. Már reggel háromnegyed hatkor elrikoltottuk a “Jelen”-t a pályafelvigyázó ur névsor olvasásakor. Azután Busi bácsi hatalma alá bocsájtva kivonultunk a sínek mellé, ahol egész napon át görnyedve kapáltuk, csipkedtük a kövek közé húzódó porcsint, papsajtot és egyéb haszontalan kórót, giz-gazt.

Délben egy-egy törpebokor alá vonulva megettük, amit hoztunk, majd nagyot aludtunk; inkább szokásból, mint a fáradság miatt. így telt az egész nyár. Néha rugtuk a labdát, vagy golyóztunk. Ha az eső esett, akkor behúzódtunk egy vagonba és énekelgettünk. Ezekben a szórakozásokban Csilaj Csali sohasem vett részt. Egyrészt mert mindannyian tisztviselő-gyerekek voltunk és csak ő volt egyedül munkásfiu. Másrészt, mert idegen volt. ők otthon legtöbbször tótul beszéltek és nem igen tudott semmit azon kívül, amit az iskolában tanult. Csak messziről figyelte, ahogy nagy kiabálások között a labdát kergettük.

Ha néha közénk elegyedett, akkor nem igen hiányzott közülünk valaki, aki le ne “potyszem”ezte volna. Mire dühös lett és ránkkiáltott:

— Nem vagyok potyszem! Magyar vagyok, Csilaj Csalinak hívnák!

Kegyetlenek voltunk vele szemben, ahogy a gyerekek szoktak. Mint az egyszínű malacok teszik a tarkával. Elnyomtuk a vályútól.

Egy meleg augusztusi napon történt. Busi bácsi, a vezetőn, már elhúzódott aludni és mi csapatot választottunk a játékhoz. Én voltam az egyik kapitány és Csányi Gerő a másik. Éppen páros számban voltunk és nem kellett senki több, de nekem hirtelen eszembe jutott, hogy megtréfálom Csalit. Megbeszéltem Gerővel, hogy odahívjuk, de nem választjuk meg. Hívtam Csalit, s ő boldogan szaladt közénk. Kezdtük a választást, ami úgy történik, hogy az egyik gyerek füvet rejt az egyik markába és az egyik kapitány reá üt. Ha eltalálja, akkor mond egy nevet és az a háta mögé áll. Azután a másik hiv egyet és ezt folytatják, mig ki nem lesz a csapat. Én hívtam Pistát, Gerő meg Sanyit és igy lassan két csoportba választottuk a fiukat. Csali örömmel figyelte az eseményt és várakozva leste, hogy mikor kerül rá a sor. De végül egyedül maradt és nem volt párja.

Akkor látta, hogy becsaptuk. Könnyezni kezdett és kért, hogy ő is játszhasson, de mi kegyetlenül elutasítottuk.

—Hozz magadnak párt, — mondtuk neki. — Kérd meg Busi bácsit, talán ő beáll.

Gúnyosan nevetni kezdtünk, Csali pedig elvonult szomorúan a vagonok közé a hűvösbe aludni, vagy csak azért, hogy egyedül lehessen bánatával.

Vígan játszottunk a kubikban s fönt a guriton egymásután ereszkedtek a vagonok lefelé. Rendezték a szerelvényeket. A fékezők a melegtől izzadva szaladgáltak a fék-papucsokkal. De mi nem figyeltünk semmire mindaddig, mig egy kétségbeesett sikoltást nem hallottunk.

Rohantunk a hang irányába és megtaláltuk Csalit, vérben fürödve. Az egyik megszaladt kocsi elütötte és levágta a karját. Nagyon megijedtünk és hívni kezdtünk mindenkit.

Emberek rohantak hordággyal. Busi bácsinak nagy könnyek potyogtak a szemeiből és hazaküldött bennünket.

A Dob-ut, ahol Csaliék laktak, tele volt néppel. Rémült asszonyok beszélgettek az árokparton és szomorú, dühös férfiak szívták szótlanul a pipájukat. Mi a sarkon gyülekeztünk csomóba és lestünk a kis ház felé, ahol már lámpa égett a szobában. Néha kijött valaki, de nem mertünk kérdezni semmit. Úgy hét óra felé jött a pap sietve a minisztráns gyerekekkel és bent volt úgy negyed óráig. Nagy tömjénszaggal jöttek ki és a pap a zokogó anyának a vállát simogatva bucsuzkodott.

Mi csak állottunk a sarkon és nagyon furcsán kétségbe voltunk esve. Egyikünk sem beszélt, de éreztük, először életünkben, hogy a nagy ur, a halál, köztünk ólálkodik.

Aztán csak megcsendült a lélekharang. Egyet, kettőt, majd sokat. A koporsós is jött, háta mögött az inas hozta a nádat. Erre elkezdtünk mind könnyezni és szó nélkül elindultunk haza.

Nagy cseppek hullottak egész nap az ólomszürke égből a poros útra. Siratták Csalit. Otthon minden csendes volt. Az édesanyám soha olyan lágyan nem simította a fejem és az egész fertályban annyi gyöngéd szó nem hangzott azelőtt.

Kint esett az eső és bent a szomorúság könynyei puhították a szivünket.

Azóta én is sokszor kimaradtam a választáskor és ilyenkor mindig eszembe jut Csilaj Csali. Ha valaki bánt, szeretném én is kiáltani:

— Én nem vagyok az, akinek mondtok! Én Csilaj Csali vagyok!

26