Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-02-01 / 2-3. szám
Tóth-Kurucz Mária: AZ OSTOR (Folytatás) A lovak elindultak és Csontos Károly megelégedetten látta, hogy Verőn milyen ügyesen dobta fel a kukorica csöveket, pedig súlya van a csóvány lepedőnek. Intett a fejével. Arra, amit magában gondolt: hogy jól jár Veronnal valaki. Erős és dolgos. Napszítta arcán még jobbon megfeszült a bőr, ahogy elmosolyodott. Na! — És ment volna be a kukoricás közé, de megtorpant, mert az utón egy kocsi állt és a deszkán ülő az anyjával beszélgetett. Az embert még a tartásáról se ismerte volna meg, de a lovakat annál inkább. Balla Gyuláé voltak, anyai nagybátyjáé. A kalapját megbillentette egy kicsinyt, mert látta, hogy öreg észrevette s aztán munkához látott. — Azir csak ügyeljetek jobban rá, Aróli! Ne ömegesse azt a nehéz csóványlepedőt, akármint van is. — Nem nehéz az, Gyula. Veronnak nem nehéz. Olyan erő van benne . . .Nem árt annak a ménkű se, ne filj. — Hát, ha néki nem is, a másiknak árthot! — és Balla Gyula erősen szemébe nézett a testvér nénjének. — Nem tunnátok, Aróli? Kicsi bántja a nagyot! Az öregasszony belekapaszkodott a lőcsbe. Hirtelen olyan gyenge lett, mint az őszi légy. Talán el is esne, ha ujjaival nem szorítaná olyan görcsösen a fát. — Mondom, most má csak azon legyetek, hogy apja legyen a gyereknek. Balla Gyula keze egy pillanatra hozzáért a lőcsöt szorító kézhez. — Mondd meg Kárónak is. Ne szigyenkezzetek tovább . . . No. De Balla Aróli nem mozdult. Mintha ólomba lépett volna hirtelen. S mintha a fülébe is azt csurgattak volna, mert alig értette, hogy mit mond a testvére. — Hát ő, ez a jány . . . Hát hijábo vigyáztak mind a ketten. Hijábo vót a szigorúság, a fija keménysége ... — Újabb gyöngeség fogta el és szeme segélytkérően kapaszkodott bele bátyja tekintetébe. — Ha Káró megtuggya, — suttogta — agyonüti! — Vigyázott vóna inkább! Az öregasszony könnyet morzsolt szét az ujjai között. — Ne rijj, Aróli. Ami megvan, ammá megvan. No, eriggyünk. Balla Aróli ottmaradt a kukoricaföld szélén a szörnyű, súlyos teherrel, amit reája akasztott a bátyja. Hogy mondja meg? — Oh, drága megfeszített Üdvözítőm, segíts meg, — fohászkodott magában, reszkető szájszéllel. — Dicsértessék, Aróli nénje! — Jaj, te vagy az, Gizella? — s kezefejével megtörölte könnyező szemét, csepegő orrát. — Hallottad te is, Gizella? — Hallottam. — Hát akkor igaz. — Mindenki mongya. — Mongya? — Mongya. Csend hullott közéjük az őszi égből. Szemben álltak egymással. Mindkettőn rékli, bőszoknya meg félretaposott sarkú cipő volt s még a bütykük is egyformán kandikált ki a cipő senyvedt oldalán. Gizella szoknyája a lába kásájáig, Balla Arólié a bokájáig ért. És az arcuk is olyan egyforma volt: ijedt és tanácstalan. — Csak mink nem tuttuk — mondta tompán az öregasszony, — osztán azt is mongyák, hogy kijé? Az öregasszony szemében életre kapott egy haragos kis láng, s a másik asszonyra lobbantotta. — Talán láttad is, he? — Megállított tennap. Üzeni, hogy megfüzet mindent, csak csinájjónak valamit, me’ a felesiige . . . — Krisztusom ne hagyj el, — jaj dúlt föl az öregasszony, — hát még felesiige is van? — és újra sírni kezdett. Csontos, hajlott vállait rázta a sirás. Gizella meg csak állt fölötte összeszorult szívvel, mert segíteni szeretett volna, de nem tudott. — Pálinkás Jóska vót — súgta maga elé Gizella, csakhogy kivesse magából a titkot. Az öregasszony felemelte az arcát. —Kicsoda? — Pálinkás Jóska. — Üzenni mert . . . — Azt is mondta, fogják valaki másro. Legiinyre. Hogy legyen annyi eszük. Hát én megmondtam, Aróli néném, a többi a maguk gondja. 20
