Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-02-01 / 2-3. szám
Én most má’ mék is, — és mintha szabadabban lélegzett volna, amikor visszafelé ment a dülőuton. — Hát magát mi leete, miir ril? — kérdezte Csontos Károly az anyjától. — Látom, látogatója vót. —Bár ne lett vóna, bár ne lett vóna — ingatta fejét siránkozva Balla Aróli. — Bár én se lenniik. Csontos megcsóválta a fejét. — Nohát miir ril, mi baja? — Nekem semmi. — Akkor meg ne rijjon! — Istenem, Istenem, ekkora szigyent! Csontost elhagyta a béketürés. — Most osztén eliig vót. Mongya, vagy nem mongya, hogy mir ril? — Mondom, mondom, ides fi jam, de ne tiigy semmi rosszat, fi jam, ne tiigy semmi rosszat. Csontos arca megrándult. Kevés türelmű, veszett természetű ember lett az asszony halála óta. Olyan, aki egy szóért is ölni tudna. Olyan, aki elébb üt s azután gondolkodik. — No! — Verőn — lehelte az öregasszony. Csontos fellélegzett. Már attól rettegett, hogy a másik két gyerekkel történt valami. Verőn? Verőn amott hajlong a föld túlsó végén, Kutya baja annak. Verőn miatt igazán kár ennyire óbégatni. — Azt beszélik a faluban, hogy Verőn úgy van. Csontos az első pillanatban nem értette, hogy miről van szó. Hogy mi van úgy. Aztán megvilágosodott előtte a szó értelme. S mintha kígyó csípte volna. Fölrántotta az anyját a borozda szélről. — Ki mondta? — Eresszé! — A cudar istenit, ki mondta? — Besziilik. Tele van véle a falu. Csontos Károly elengedte az anyját és öles léptekkel megindult az árpa tarlón. Verőn megtorpant, ahogy az apja elébe állott. Kezéből kihullott a csóvány lepedő két csücske. — Igaz? Verőn aranybama szeme megrebbent, de nem válaszolt. — Nem hallottad, mit kérdeztem? — Hallottam, de nem tudom, mirül beszil, — mondta Verőn és a hangja ellenségesen csengett. Szőke arcán még jobban megbámulták a szeplők, s fitos orra még fitosabb lett. — Hát majd megmondom! De csak mustrálgatta Veront egy ideig. Valahogyan nem tudta kimondani azt a szót. Félt, hogyha kiejti a száján, talán még igaz is lesz. Egy kicsinykét le is csillapodott, mert az aranybarna szemek nyugodtan, nyíltan néztek reá. — Igaz? — kérdezte most már csendesebben. — Mi? — nézett farkas-szemet az apjával. — Mondtam má’, hogy nem tudom, hogy mirül besziil, hát hunnan tuggyam? — tette még hozzá a nem egészen tiszta lelkiismeretű emberek szemtelenségével. — Ne tetesd magad! — rivalt rá Csontos a lányra, — és igazat mondj, mert ketté hasitlak. Igaz, hogy vastag vagy? Csontos arca torz lett a méregtől. Lecsüngő, vékony bajusza remegett, homloka kipirosodott s a halántékán látni lehetett az ér megvastagodott, erős lüktetését. Verőn most már igazán félt. De az apja nem engedett. Megrázta karjánál fogva. — Ne bőgj, hanem mondd meg az igazat, mert úgy meggyurlak, mint a tésztát! Verőn még jobban rákezdte. Egy maszat lett szőke arca a lecsorduló könnyektől és a csóvány lepedő mögül szipogva jött a tagadás. — Hazunnak, hazunnak mind. — Hát majd nem hazunnak, — és Csontos Károly kihúzta a szijostort a kocsi oldalán levő ostortartóból. És elindult. Nagyokat lépett és mintha megnőtt volna sovány alakja. Elment az anyja mellett. Észre se vette. Ha előtte lett volna valaki összegyúrja, vagy átgázol rajta. Látszott az egész emberen, hogy csak ott fog megálllni, ahova az indulata viszi. — Fijam, az Isten szent szerelmire! — rugaszkodott fia nyomába Balla Aróli, de az rá se hederitett. Csak ment tovább az árpa tarlón, ölnitudó haraggal. — Gizella! Gizella! — sivitotta a túlsó oldal felé. — Gizella, szalaggy e’ mer’ Káró bátyád megy! Odaát megzördültek a kukorica kórók. Balla Gizella kiállt a szántásra. Mintha a nevét kiáltották volna az előbb. De mégse. Tévedett. — Gizella! Gizella! Vigyázz! Hát mégis jól hallotta. Vigyázzon? Mitől ? Körülpillantott. 21
