Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-02-01 / 2-3. szám

mondotta: Ram Dassz, add át szalaamjaimat a szahibnak és mondd meg neki: jövő hónapban találkozunk Nuddeában ... És én elszaladtam, mert nagyon megijedtem.

Hogy Dumoise mit mondott és mit tett erre: senki sem tudja. Ram Dassz azt állította később, hogy nem mondott semmit, csak föl-lesétált az erkélyen a hideg éjszakában. Egész éjjel várta a memszahibot, hogy jöjjön fel a dombon. Kinyújtotta ikét karját az éjszakába, az árnyék felé, mintha megőrült volna. De a memszahib nem jött. Dumoise másnap tovább ment Simla felé. Egész utón állandóan faggatta a szolgáját.

Ram Dassz csak annyit tudott mondani, hogy találkozott Mrs. Dumoise-zal. Mrs. Dumoise fellebbentette a fátylát, üzenetet küldött, amit ő hűségesen, szórul-szóra átadott a gazdájának. Ram Dassz nem tudta, hogy Nuddea hol fekszik. Nem voltak barátai Nuddeában. Ő semmi esetre sem megy el Nuddeába. Még ha megkétszereznék a fizetését, még akkor sem.

Nuddea Bengálban van és egy Pendzsábban szolgáló orvosnak semmi dolga sem lehet Nuddeában. Nuddea több mint ezerkétszáz mérföldnyire fekszik Meridkitől.

Dumoise megállás nélkül ment keresztül Simlán. Visszatért Meridkibe. Átvette a szolgálatot orvoskollégájától, aki szabadsága alatt helyettesítette. Együtt átnézték az elszámolásokat. Megbeszélték az egészségügyi főnök legújabb rendeletéit. Késő alkonyaiig dolgoztak. Este Dumoise elmondta kartársának, aki nőtlen korában régi jó barátja volt, hogy mi történt Bagiban.

— Ram Dassz Tutikorint is mondhatott volna Nuddea helyett, ha már fantáziáit — mondotta józanul és tárgyilagosan a másik orvos.

Ebben a percben sürgönyhordó küldönc lépett a szobába, sürgönyt hozott Simlából. A sürgönyben az állott, hogy Dumoise ne vegye át a meridki-i állomás vezetését, hanem azonnal utazzék Nuddeába, külön kiküldetésben. Nuddeában heves kolerajárvány ütött ki. A bengáliai kormányzóságnak, mint rendesen, most sincs elég orvosa, kénytelen Pendzsábtól kölcsönkérni egy doktort.

Dumoise az asztalon keresztül átnyújtotta a sürgönyt barátjának.

— Nos? — kérdezte.

A másik orvos semmit sem szólt. De egy idő múlva eszébe jutott, hogy Dumoise, Bagiból viszszafelé jövet, keresztülment Simlán. Ott mégis hallhatott talán valamit a nuddeai járványról és az esetleges áthelyezés lehetőségéről.

Megpróbálkozott a kérdéssel, szavakba öntötte azt a gyanúját, hogy barátja voltaképpen maga kérte az áthelyezését. De Dumoise elhallgattatta:

— Ha öngyilkos akartam volna lenni, sohasem jövök vissza Chiniből. Vadásztam ott. Élni akarok, mert még egyet-mást el kell a hivatásomban végeznem . . . Bár egy cseppet sem bánnám, ha meghalnék.

A másik férfi lehajtotta a fejét. A félhomályban segített Dumoise-nak, hogy újból becsomagolja alig kinyitott bőröndjeit. Ram Dassz behozta a lámpákat.

— Hová megy a szahib? — kérdezte.

— Nuddeába — felelte halkan, szelíden Dumoise.

Ram Dassz a földre borult Dumoise előtt. Átkarolta az ura térdét és csizmáit. Könyörgött neki: ne menjen Nuddeába. Ram Dassz sirt és üvöltött, mindaddig, amig ki nem dobták a szobából. Akkor összecsomagolta a cókmókját, visszajött és bizonyítványt kért. Ő nem megy Nuddeába, hogy meghalni lássa a szahibj át és talán meghaljon ő maga is.

így hát Dumoise kifizette a szolgáját és egyedül ment el Nuddeába. A másik orvos úgy búcsúzott el tőle, mint a halálraítélttől.

Tizenegy nappal később Dumoise ismét együtt volt az ő memszahibjával. És a bengáli kormány megint uj orvost kért kölcsön Pendzsábtól, hogy tovább küzdjön a kolera járvány ellen. Mert az első orvos már megtette kötelességét: halva feküdt a Csuadanga Dák-Bungalowban.

A HALÁL ÉS A KATONA

Friedrich Wilhelm von Kiaw báró (1654-1733) nagybetegen feküdt s egyik ismerősétől a következő levelet kapta:

“Honnan és mitől van az, hogy ön régi és rettenhetetlen katona létére fél a haláltól?”

Báró Kiaw a levélre igy válaszolt:

“Nem oly nagy az én félelmem, mint némelyek gondolják. Csak az bánt, hogy nincs egy jó kémem, aki előbb az ellenségem erejét kipuhatolván, engem arról értesítene. Ön nagyon nagy szívességet tenne nekem és örök hálámra tarthatna számot, ha rászánná magát erre a dologra, de egyszersmind vissza is térne a hírrel, nem pedig elmaradna, mint mások szokták.”

19